A „miért?”-ek…

     Miért döntöttem amellett, hogy leírom néhanapján a gondolataimat és érzéseimet? Nem akarok megfulladni, és ha magamban tartom, akkor előbb-utóbb bekövetkezik, és minden robban, még az is, aminek nem kellene. Az ember társasági lény, és sokat segít egy probléma (ha megoldásában nem is), de feldolgozásában mindenképpen, hogyha bőven kiadja magából. A probléma, és embere válogatja, hogy mit jelent ez a bőven. Van, amikor egy kimondás elég. Van, amikor háromszor – négyszer meg kell szabadulni a gondolatoktól. És van, amikor a végtelen is kevésnek tűnik. És ekkor bevillan Karinthy klasszikusa, amitől jobban megfogalmazni nem lehet a dolgot: „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek” – Yes! Miért? Mert TUDOM, hogy ez használ. – Úgy legyen!

     Miért mászkáltam sokáig azon a kopár sziklán? (Csak hogy kapcsolódjak is az előző fejezethez.) Nem láttam más lehetőséget. Lehet, hogy volt. Sőt. Biztos! De amikor keresem az utam, és nem tudok még semmit, akkor kell valami, ami fix. Valaki… Amikor rájövök, hogy egész eddigi életemet egy icipici kis buborékban éltem, és a világból semmit nem ismertem meg, amit mégis, az nem is úgy van, ahogy én láttam, akkor kell valami, ami ebben a hatalmas káoszban fix. Valaki… Valami, ami segít abban, hogy a világot új helyről lássam. Mondjuk egy magas szikláról. Egészen más dolgokat láttam onnan, mint amiket a sziklamászás előtt. És szerettem volna még többet. És többet… És többet… Mert végtelenül kíváncsi vagyok. De rá kellett jönnöm, hogy más szikláról más látvány tárul elém. Sok idő kellett, míg erre rájöttem. – Yes! Miért? Mert REMÉLTEM, hogy az a szikla lesz a megoldás. – Tévedtem.

Miért nincs már velem az újremény dombocska? Nos… Ez jó kérdés. Még most sem tudom. Elképzelésem sincs, de tényleg… Talán én rontottam megint. Sőt, biztos. Hiszen elhittem, reméltem, és megszerettem. Nincsenek is szavak az egész szituációra. Majd talán a 7.-8. fejezet környékén tudok erről bármit. – Maybe. Miért? Mert azt HITTEM… – Tévedtem.

Miért fájt hirtelen megint minden? Amikor azt gondolom, hogy már nem tud, akkor kiderül, hogy mégis. Elszakadni fáj. Ez tény. Legyen szó a múltról, a szerelemről, a barátról, a lehetőségről. Bármiről. Főleg egy olyan túlérzékeny baknak, mint én. Rátesz egy lapáttal az a fájdalom, amit a beismerés okoz, miszerint nekem sosem jó semmi. És tényleg… De van az a pont, amikor ezt már tudom, és a fájdalom elkezd csillapodni, és egy kattintással tudok váltani. Fejben. És már nem hat meg az, ami egészen mostanáig fájt. Már nem érdekel, hogy milyen szikla volt velem akkor. Az akkor volt. Már nem érdekel, hogy kit szerettem, és hogy Ő azt hogyan nem viszonozta. Már nem érdekel, ha el kell engednem embereket, csupán a közös időnk járt le. És igen, el kell engedni… Már nem érdekel, ha lecsúsztam egy lehetőségről, tudom, hogy ha az az én utam, kapok az élettől újabb esélyt. – Yes! Miért? Mert TUDOM, hogy akkor fájnia kellett. – És így most jó!

Miért engedem el? Ez egyesével is magyarázatot érdemelne. Az a szikla, amit a sajátomnak gondoltam, nem az enyém. Nincs ezen mit túlragozni. Az újremény dombocska, ami újra reményt adott, szintén nem az enyém. Azt csak azért kaptam az élettől, hogy ne haljak bele a mélybe. Az a szerelem, ami egyoldalú, az nem szerelem! Nyugodtan meg lehet kövezni ezért, most ezt az életfilozófiát vallom. Igaz barátomnak gondolom azt az embert, akivel 3 hónapig nem beszélek, de amikor a legnagyobb szükségem van valakire, akkor „véletlenül” előkerül a semmiből, kérés nélkül, és mintha mi sem történt volna, érzem, hogy szeret. Viszont már nem akarom megtartani azt, akinek könyörögni kell az idejéért, és érzem, hogy nem érdekli, amit mondok neki. Főleg ha kiderül, milyen álarcokat visel közben. Nincs többé Hit. Nincs többé Remény. Ha rosszul használom fel őket, akkor negatívvá tesznek. És én – még éppen időben – rájöttem, hogy nagyon rosszul használtam őket, ezért láttam jobbnak, ha megválok tőlük. Fájnak az elengedések? Először igen, aztán egyre könnyebb. És már jó! – Yes! Mert TUDOM, hogy a pozitív élet fejben dől el, és tartozom magamnak annyival, hogy elengedek mindent, és mindenkit, ami és aki ebben hátráltat. – Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük