És hírolvasó, és hírszerkesztő, és TV-s műsorvezető, és ceremóniamester. Egy igazán sokszínű ember, aki élvezi a média adta pörgést és zsúfoltságot. A hangjával sokak kívánságát teljesíti, sokszor azonban teljes valójában is láthatjuk egy-egy rendezvényen. Sosem tanulta a szakmáját, most mégis profi és nélkülözhetetlen. Akasztják a hóhért, avagy beszélgetés Gaál Tamással.
Tősgyökeres nyíregyháziként mi a véleményed a városról?
Szeretem a várost, jó érzés volt itt felnőni. Napról napra több az ismerős arc, bármerre megyek, ismerőssel találkozok, és ez nagyon jó érzés. Nincs nekem problémám egyébként sem a kapcsolatteremtéssel – a média világában fura lenne, ha ez gondot okozna – de valahogy itt mégis sokkal személyesebb a dolog. Az ember ezt akkor érti meg, ha van összehasonlítási alapja például Budapesttel. Így lehet rájönni, hogy Nyíregyháza milyen kis cuki, aranyos, kertvárosias hangulata van. Élhetőbb! Azt hiszem ez a jó szó.
Ezek szerint éltél hosszabb ideig Pesten.
Igazából nem. Tanulmányaimat ott végeztem levelező szakon, ezért néha muszáj voltam felmenni. Ilyenkor egy pár napot voltam csak ott unokatestvéremnél vagy épp barátoknál. Így sikerült megismerni a fővárost, de elég is volt. Persze lehet, hogy meg tudnám szokni, de Nyíregyháza mégiscsak Nyíregyháza.
Milyen gyerek voltál? Iskolában mennyire voltál bandavezér?
Az a helyzet, hogy ilyenkor mindig mindenkiről kiderül, hogy milyen gézengúz volt, meg rosszcsont. Én sajnos ilyen sztorival nem tudok Neked szolgálni. Olyan 7-8. osztályos koromban lehettem ilyen „bandavezér” a csapatban, de egyébként annyira nem. Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium tanulója voltam, hittanórákra jártunk, szóval elég vallásos nevelésben volt részünk, ráadásul az egyik legvisszafogottabb osztályba kerültem. Itt nem voltak nagy bandázások, sokszor én voltam a „feketebárány”, úgy, hogy más osztályban ugyanezzel a viselkedéssel nem lettem volna az. Szóval nálunk tényleg tanulás és jó magaviselet volt mindig. A főiskola már más volt. Ott 7 napból 5-öt buliztunk, jól éreztük magunkat, ahogy az lenni szokott a főiskolásoknál.
Jól sejtem, hogy itt kerültél szorosabb kapcsolatba a rádiózással?
Jól. 17-18 éves koromban elkezdtem rádiózni, így a főiskola mellett nekem gyakorlatilag már volt állásom. A 3-4. évben már egyre több mindent bíztak rám, így ebben az időben már alig kellett bejárnom, rengeteg tárgy alól felmentést kaptam. Kommunikáció és magyar szakra jártam, de akkor még nem volt meg a főiskolai rádió, ezért a PB Rádióhoz jártam, ami úgynevezett keleti frekvenciás sávon ment, a 70,88-on, ami ma már nem is létezik, de már abban az időben is alig volt olyan rádiókészülék, ami alkalmas volt a fogásra. Ez a rádió megszűnt, én pedig a Gold FM Rádiónál folytattam pályafutásomat.
Szerencsés vagy, hogy ilyen komoly szinten tudod hasznosítani a főiskolán tanultakat!
Az az érdekes, hogy a rádiózást én sosem tanultam! Teljesen autodidakta módon tanultam, éveken keresztül mondták nekem, hogy „Tamás, milyen béna vagy!”. Azt viszont senki nem mondta el, hogy hogyan kell híreket írni, mindenre saját érzésből jöttem rá.
Ez a sok negatív nem hátráltatott? Nem gondoltad azt, hogy ha ennyire nem megy, talán hagyni kellene?
Jól nem esett, persze, de próbáltam ezekből inkább tanulni. Az sose fordult meg a fejemben, hogy néhány lehúzás miatt én abbahagyjam azt, amit igazán szeretek. Már csak azért sem, mert anno egy érdekes, de pozitív mondattal indult az egész: A Kossuth Gimiben volt egy igazgató, aki egyszer azt mondta: „Tamáska, Neked olyan gordonka hangod van!” Na mondom mi a túró ez. És valahogy így indult az én történetem.
Szülők részéről volt valamilyen nyomás? Ők nem terelgettek a rádiózás felé?
Nem, abszolút nem. Mi a ’70-es árvíz idején települtünk be Nyíregyházára, és inkább ilyen mezőgazdasági vonal volt emiatt a jellemző a családban, édesapám is technikumot végzett. Szóval a rádiózás teljesen saját elgondolás volt. Olyannyira, hogy fogtam magam, bekopogtam a rádióba, hogy itt vagyok, szeretnék rádiózni.
Mintha egy igazi sikersztorit mesélnél.
Azért annyira nem indult egyszerűen. Elég erős tájszólással beszéltem, mondták is a rádióban, hogy jó a hangom, de azok „t”-k meg „d”-k nagyon durvák, azzal kezdeni kellene valamit. A autó nálam akkor még „ótó” volt, az Audi meg „ódi” tipikus szabolcsiasan. És ezeket le kellett vedleni. Mondták, hogy menjek be hetente egyszer, és majd meglátjuk, hogy milyen irányba fejlődök, segítenek majd hogy mit hogyan kellene. Így is lett, hetente egyszer mentem, közben pedig otthon gyakoroltam. Elővettem az újságot és gyakoroltam a hangos olvasást, hallgattam a nagyokat és próbáltam őket utánozni.
A bevezetőben olvasható, hogy több mindennel is foglalkozol. Melyiket érzed leginkább a magadénak?
A ceremóniamesterkedés az még viszonylag új keletű dolog az életemben, ezért a televíziózás és a rádiózás a válaszom erre. A TV-ben nincs akkora kihívás, ha csak a hírolvasásról van szó. Jó, arra rá kell jönnöd, hogyan ülj, hogy tartsd a fejed, hogy mozdulj, mit csinálj, hogy viszonylag normálisan álljon az öltöny, hogyan kell hangsúlyozni, stb. Ezek gyakorlással kialakulnak az emberben. Ilyen szempontból nem nagy kihívás, ugyanakkor mégis tök jó érzés, hogy ott vagy a képernyőn, és olvashatod azokat a híreket.
Ezzel szemben a rádiózás?
Na az igen! Élőben nyomni úgy, hogy érezze a hallgató, hogy hozzá szólsz, hogy ne kapcsoljon el, hogy ne legyen izzadságszagú, hogy természetesen tudj beszélni, hogy megnyerd a hallgatót. A kereskedelmi rádió ugye kicsit más, mint a közszolgálati. Nálunk 3 percet lehet beszélni. Ennyi idő alatt mondd el azokat az információkat, amiket el kell, jól add elő, ne kapcsoljon el, stb… Na ebben van kihívás!
Külön „műfaj” egy kívánságműsornak a vezetése, amit ugye Te is csinálsz. Szoktam látni azt a rengeteg kérést, ami 3 órába sem férne bele, Neked pedig 1-be kell belesűríteni. Mi alapján válogatsz?
Kulisszatitkokra vagy kíváncsi? Na jó: ezt nem én találom ki, ennek van egyfajta szabálya. Tehát hogy hírek után gyors zenével kell kezdeni, hogy a szöveg után felrázzuk a hallgatót. Vagy például egymás után nem lehet két magyar. Ha játszottam egy blokkban dance zenét, akkor utána legyen pop, magyarból is minden, lehetőleg rock is. Mindent kell! A kívánság műsor ilyen szempontból nem is igazán kívánságműsor. Gyakran inkább üzenetátadásról szól a történet, de a zenei repertoár 70%-a azért kérés. Vannak visszatérő hallgatók, akik például minden nap írnak. „Szia, szeretném meghallgatni Pál Dénest. Annyira szeretjük a hangját…” Nem játszhatom le minden nap ugyanabban a sávban, mert akkor mi van a többi hallgatóval? Az ő szempontjukat is figyelembe kell venni. Azokét, akik egyáltalán nem kérnek, csak szeretnének hallani egy zenei egyveleget. A teljesítéseknél tehát ez az elsődleges szempont.
Saját zenei ízlésed akkor nem befolyásolhatja az aznapi listát. Vagy mégis?
Kicsit azért igen. Ha van valamilyen holtpont, vagy senki nem kért olyat, ami éppen odaillik, akkor azt fogom lejátszani, ami nekem tetszik.
Ilyenkor egyedül ülsz bent a stúdióban. Milyen érzés gyakorlatilag egy mikrofonnal beszélgetni?
Eleinte nagyon érdekes érzés volt. Régen úgy rádióztunk, hogy CD-ket pakolgattunk. Volt két helyiség, egyikben a hangtechnikus, másikban a műsorvezető. Akkor nem lehetett dinamikus szövegeket nyomni, hogy elindul a zene, és úgy alábeszélsz. Ha intettél a technikusnak, indította a zenét, és így furán egymásra voltatok utalva. És ha valamit bakiztál, mert miért ne bakiznál, akkor a technikus beleröhögött a fejedbe. Hogy valaki velem szemben ült, és reagált dolgokra, az engem nagyon zavart. Szégyellős voltam. Úgyhogy nekem tök jó volt, amikor beültem egyedül a stúdióba, azt csináltam a technikával amit akartam, akkor indítottam a zenét amikor akartam.
Nem unalmas ezt egyedül csinálni? Hogy tudod felrázni magad ha esetleg egysíkúvá válik?
Egy idő után persze az emberben megjelenik a fásultság. Ilyenkor ha jön egy jó zene, vagy egy hallgató, aki azt mondja, „Jaj Tomikám, nagyon jól nyomod!”, vagy ilyesmi, akkor az fel tud rázni. A hallgatók nem is gondolnák, de azért itt is van egyfajta monotonitás. Lehet hogy huszadjára hallgatom aznap azt a zenét, ami egyébként nem jön be, de ezeken úrrá kell lenni, nem szabad hogy hallatszódjon a hangomban.
Mi a helyzet a visszajelzésekkel? Egy rádiós hogy tudja ezeket érzékelni?
A szeretet talán átjön, bár nehéz ez így az éteren keresztül. Talán amikor visszaszólnak, hogy „Köszi, hogy leadtad a dalt!”. Ez úgy fel tud tölteni. Alapvetően nem jellemző az emberekre, hogy csak úgy felhívnának megdicsérni. Ez már egy magasabb szintű emberi tulajdonság, és nagyon ritka. Ami nem feltétlenül baj, mert az ember a sok jó hallatán hamar el tud szállni. Viszont nem csak a pozitív megerősítések szoktak elmaradni, hanem – szerencsére – a negatívak is.
Szóval a hallgatók nem igazán kommunikálnak ilyen témában. Ti? Kollégák egymás között?
Nem igazán. Nem szoktuk egymást lehúzni. Legfeljebb a főnök adás után szól, hogy ez az irány most annyira nem volt jó.
Sokan azt gondolnák, hogy bemész 1-2 órára a légkondis kényelmes stúdióba, beszélsz egy kicsit és gombokat nyomogatsz, és ennyi a munkád. Mi a valóság?
Ez egy ugyanolyan munkaidős történet, mint bármelyik másik. Reggel 8-tól este 5-ig. Legalábbis az enyém. Én ugye a hírekért vagyok felelős, azokat koordinálom. Nekem ez az egy óra műsorvezetés majdnem olyan, mint amikor az ember csak úgy kiszabadul. Mint egy ebédszünet körülbelül. Nekem ez egy felüdülés, és ezt a kollégák is észre szokták venni. Napközben szépen átslattyogok a TV-hez, felolvasom a híreket, majd vissza a rádióba. És persze emellett néha járok interjúzni, sajtótájékoztatókra, olvasom folyamatosan az sms falat, keverem a zenéket, stb. Ilyen szempontból változatos a munkám, de mégis időben ugyanúgy dolgozok, mint bárki más.
Kicsit paradoxon, amit mondasz. Unalmassá tud válni, ugyanakkor változatos. Akkor hogy is van ez?
Igen. Lehet úgy dolgozni, hogy közben monotonná tud válni. Nem egy szalag mellett lévő meló, ahol szintén dolgozol és valljuk be, elég monoton. Ez másképp válik azzá.
Volt valamilyen hatalmas baki, amit az évek alatt elkövettél?
Rengeteg lenne, csak én próbálom az ilyeneket kiirtani magamból. Inkább élmények vannak, amiknél kicsi lefőttem, ami után azt mondtam, hogy bármi jöhet. A műsoromban van egy élő telefonos játék – ami most nyáron pihen –. Egyszer felhívott a hallgató, és meg is nyerte a pizzát, aztán valahogy szóba jött, hogy egyébként hogy van? Erre a válasz: „Hát édesapám pont most halt meg”… Szűz Máriám… De akkor miért játszol? Furcsán működnek az emberek. Lehet hogy őt ez lendítette túl a gyászon? És bemondja adásba! Erre mit tudsz mondani? „Fogadd őszinte részvétem”… El tudod képzelni!? Ültem, és konkrétan lefőttem, hogy ilyen létezik?
Extrém kívánság amit teljesítened kellett, vagy üzenet, amit át kellett adnod?
Nemrég XY kért egy zenét, és küldte saját magának, ha már más nem köszöntötte fel. Ez neki így elég rosszul esett. Vagy „Szia, Péter vagyok, ezt és ezt küldeném egy bizonyos kedves lánynak.” Ilyenkor ki tudja mi van a háttérben? Vagy egy bájos sejtelmesség, vagy épp mellékúton jár a srác. Az én műsoromban kívánni a közösségi oldalon lehet, ott azért nem nagyon írnak le extrém dolgokat. Ha olyan kollégát kérdeznél, aki az esti telefonos kívánságműsort vezeti, ő valószínűleg többet tudna mesélni.
Van olyan, amivel az őrületbe lehet Téged kergetni?
Ez függ igazából az ember aktuális lelki állapotától is. Normális kereskedelmi rádió vagyunk, és betelefonál a hallgató, hogy Rammstein-t szeretne kérni. Szerinted nálunk a rádióban szólt már valaha Rammstein, vagy Jolly és a románcok??? Hihetetlen. Ilyenkor meg kell neki mondani, hogy bármennyire is jó ez a zene, nem lehetne, hogy kér valami mást. És vagy kér mást, vagy nem. Vagy volt például a március 15-ei hóvihar, amikor mi nyilván megpróbáltuk folyamatosan tájékoztatni a hallgatókat. Ennek kapcsán kétféle üzenetet kaptunk egyfolytában: 1 – Nem tájékoztattunk megfelelően! Miért nem mondtátok be, hogy nincs áram? 2 – A csapból is ez folyik. Le lehetne pattanni a vihar témáról, mert már nagyon unalmas. Ezzel nem túlzok, konkrétan az egész stábot az őrületbe kergették.
Zeneileg amivel ki lehet Téged készíteni? És a másik oldal: mik a kedvenceid?
Mindent meghallgatok, rádiósként nem is tehetek mást. Ami közelebb áll hozzám esetleg ez a tuc-tuc diumdisuh-diumdisuh zene. Ami távol áll tőlem a Rammstein és hasonló hörgős zenék. Kasza Tibi összes a könyökömön jön ki. Majka – Belehalok… Minden kívánságműsorban kérik, annyiszor hallgattam, hogy már azt érzem, belehalok. Vagy például a mulatós zene érdekes. Nem szerettem sose, aztán a lagzik kapcsán kénytelen voltam megbarátkozni vele. Amikor először meghallottam Jolly-tól a No roxa áj-t, mondom ilyen nincs, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy hová fajul a zenei világ. Ma már érdekes módon szívesen meghallgatom, mondhatni egész jó cucc.
Lehet hogy csúnya kérdés lesz, de más rádiót szoktál hallgatni?
Nem csúnya kérdés egyáltalán, természetesen szoktam! Már csak azért is, mert közben impulzusokat kap az ember, hallja hogy a másik hogy csinálja, tanul az esetleges hibákból, megfigyeli, hogy milyen zenék szólnak a konkurencián. A koppintást kell csak elkerülni.
Magadat jó műsorvezetőnek tartod?
Nem, bár rossznak sem tartom magam, azt hozzáteszem. Örök elégedetlen vagyok magammal kapcsolatban. Meg ugye nem tetszhetsz 100-ból 100 embernek. A legjobb arány a 70%.
Van fejlődési lehetőség? Neked mik a jövőbeli terveid?
Van fejlődés persze. Műfaji dolgokban is vannak még lehetőségek, amik úgy gondolom építhetik a személyiségemet, és gyakorlottabbá tehetnek. Ilyen az interjúk készítése vagy beszélgetős műsor vezetése. Ha az élet úgy hozza ezeket, szívesen kipróbálok bármit ezen a területen. Ezt csak úgy lehet, ha a munkád a szerelmed. És nekem az! „Magánemberként” terv pedig természetesen a családalapítás, és a közös fészek megteremtése. A rádiózás az fix, úgyhogy most inkább ezek a tervek foglalkoztatnak. Aztán ha a média világa hosszabb távon nem működne, akkor van egy másoddiplomám, szóval tudok menni HR-esnek.
Ha van egy kevés szabadidőd, mivel töltöd szívesen?
Sportolás. Ülök a Facebook előtt, és ujjbegygyakorlatokat végzek. Nem, vicceltem. Bringázni azt nagyon szeretek, meg füvet nyírni, és újabban rákaptam a futásra. Korábban is volt egy időszak, amikor rendszeresen és sokat futottam, aztán ez abbamaradt, és most újra kezdtem. Viszont zenét nem hallgatok közben. Egyrészt kiesik a fülemből a fülhallgató, másrészt elvonja a figyelmemet. Nélküle jobb ritmusban tudok futni.
És zárásként ezt a cikket „küldjük mindenkinek, aki szereti!”
Igen… Kösz a kreativitást! Évek óta ezt hallgatjuk, úgyhogy már alkalmazkodott hozzá az ingerküszöböm!
