Amikor elkezdett mesélni, a csalódottság, a hidegvér, és a realizmus látszott a szemében. Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, és egyre több állatos történet került terítékre, úgy ezt a tekintetet felváltotta valami. A remény. A kutyák imádata és szeretete. Megtanulta kezelni a sérült állatok látványát, több mélyponton túl megtanult harcolni a társadalommal, mert csak egy cél lebeg a szeme előtt: a védtelen, meggyötört kutyáknak újra reményt adni, és mindent megtenni, hogy egészségben, boldogságban élhessenek. Sok történet kering körülötte, a munkája körül, és a PCAS mentalitásáról, de talán mielőtt a rosszindulatú pletykáknak hinnénk, érdemes lenne belelátni a munkájukba, és megismerni Őt. Márciusban Vidra Bettyt mutatom be.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba először kutyákkal?
Nagyon korán, már gyerekkoromban szerettem volna kutyát. Persze kicsiként nem tudtam mit csinálni, ezért a szüleim megvárták, míg eljutok arra a szintre, hogy tudatom legyen és egy életet a kezembe adhatnak, amikor már el tudok látni egy kutyát, tudok róla gondoskodni, és felelősséget tudok érte vállalni.
Hol tanultál, mi a szakmád?
Érettségiztem, fogtechnikus a szakmám és reflexológusként is végeztem, természetgyógyász is vagyok. Ennek is nagyon sok területét ismerem és tanulmányoztam. A tanultakat sokkal inkább már a kutyákon alkalmazom, mint az embereken. Ezekkel a módszerekkel hatékonyabban tudunk menteni egy-egy kutyát.
Hány saját kutyád volt? Olyan kutya, ami tényleg a tiéd.
Egy pillanat, ezt meg kell számolnom. Az első kutyám 14 évig volt velem, a kezeim között halt meg daganatos volt. Sajnos nem volt ivartalanítva, ha lett volna valószínűleg tovább élt volna. Utána volt egyszerre 6 kutyám, mind utcáról befogadottak voltak és betegségekben haltak meg. Most is van persze kutyám, csak erre most azért nehéz válaszolni, mert kettő fixen az enyém, viszont az ideiglenesen nálam lévők közül is van olyan, akit biztos, hogy meg fogok tartani. Aki már öreg vagy nagyon beteg, azt magamnál fogom hagyni. Szóval mondjuk azt, hogy most akkor van 4 kutyám.
A családod és a barátaid hogyan viselik, hogy gyakorlatilag minden idődet a kutyákra szánod? Mennyire segítik a munkádat?
Leginkább empátiával segítik a munkámat. Az évek alatt hozzáedződtek, és megértették, hogy ez vagyok én, ez bennem van, és így kell, hogy elfogadjanak. Tudják hogy nekem ez mennyire fontos és így nekik is fontos lett. Én igyekszem nekik is megfelelni, és amikor csak tudok jelen lenni az ő életükben is, viszont amikor vészhelyzet van, akkor megyek.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a PCAS-sel?
Úgy, hogy én alapítottam 2000 novemberében a szervezetet. Eleinte azzal foglalkoztam, hogy megpróbáltam összehozni a feleslegessé vált állatokat, azokkal, akik kutyát szerettek volna, hogy ne kerüljenek ki az utcára a „megunt” kutyák. Ez kezdetben még nagyon gyerekcipőben járt, hiszen nem láttam át teljesen a folyamatot, nem tudtam, hogy valóban jó helyre kerül-e, vagy hogy mi lett a kutya későbbi sorsa. Telefonon keresztül, hang alapján próbáltam megítélni, hogy a jelentkező érdemes-e arra, hogy az adott kutyát magához vehesse.
Ebből a gyerekcipőből sikerült kilépni, és most már egészen nagyban csináljátok a munkátokat.
Ez így alakult, ugyanis amibe belevágtunk, ez, hogy gyepmesteri telepekről mentünk kutyákat, ez egy örök munka, nem lehet abbahagyni. Amikor az ember látja, hogy mennyire bajban vannak ezek az állatok, és mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, és csak a halál vár rájuk, akkor egyre többnek próbál meg segíteni. Nyilván mi sem vagyunk istenek, nem vagyunk tökéletesek. Mi is szoktunk hibázni, nem tudunk mindenkit megmenteni, de azért mindig megpróbáljuk.
Csak ha nagyjából listázni szeretnénk, mik a feladataid az egyesületnél?
Minden. Talán ez a legátfogóbb válasz erre a kérdésre: minden. Maximum besegítenek, vagy egy-két dolgot átvesznek tőlem. Gabi, az alelnökünk már az utaztatással kapcsolatos dolgokat egy az egyben átvette, és még sok másban is segít. Ha nincs más helyettem, akkor nekem kell intézkednem, és alapvetően mindenért felelős vagyok. Mindenhol ott kellene lennem, mindenre figyelnem kellene. Nem tudok kiemelni egy feladatot.
Sok éve csinálod azt, amit csinálsz és nagyon sok mindent láttál és átéltél. A négy „leg” sztorira lennék kíváncsi. Kezdjük azzal, hogy melyik volt a legbrutálisabb eset, amihez ki kellett menned?
Több ilyen esetet is elmesélek ha gondolod, mert volt bőven. Inkább magát a „műfajt” emelném ki. Amikor állatkínzásról van szó, az a legdurvább, ahogy elbánik a „gazda” a kutyával. Amiért kiemelném a következő esetet az az, hogy nekem szembe kellett állnom az elkövetővel. Annyi történt, hogy egy alkoholista ember hazament elkezdett otthon őrjöngeni és baltát vágott a kutya fejébe fényes nappal. Az utcából hívtak fel minket, mire kiértünk a kutya vérében feküdt. Annyi volt a kutyának a szerencséje, hogy az ember annyira be volt rúgva, hogy az ütés elcsúszott, tehát a kutyának a koponyáját nem tudta kettéhasítani. A kutya ott feküdt, vérzett és sírt. Sírt gyakorlatilag mindenki. Megfogtuk a kutyát, betettük a kocsiba, és akkora szerencsétlenség ért, hogy pont akkor állított be az ember. Odajött hozzám és elkezdett nekem magyarázni, hogy mit képzelünk magukról, miért visszük el ezt a kutyát. Nyílván emberek vagyunk, érzelmeink vannak, ha nincs sok szemtanú, nincs ekkora önuralmam, és nincs mellettem Gabi, akkor biztos, hogy olyat teszek, amit nem kellett volna. Nehéz volt magam türtőztetni. Láttam a kutyát, és elképzeltem, hogy mi történt, majd az elkövető odajött, neki állt feljebb, és elkezdett még fenyegetőzni is. Ilyenkor ember legyen a talpán, aki uralkodni tud magán. Én is csak azért tudtam, mert szervezetként nem engedhetem meg magamnak azt a fajta viselkedést, ami olyan jogi következményeket von maga után, hogy bármilyen büntetés járjon érte, vagy a szervezetet felfüggesszék, mert ezzel én rengeteg állat túlélési esélyét veszem el. Ilyenkor szoktam én elhallgatni, beülni a kocsiba és várni hogy befejeződjön a történet. Ez történt ennél az esetnél is. Gabi látta rajtam, hogy eldurrant az agyam, odébb lökött, beültetett a kocsiba, és átvette úgymond az irányítást. A kutya megmenekült, túlélte, gazdásodott és igazi családtaggá vált.
Mondtad, hogy több ilyen esetet is kiemelnél. Mi volt még?
Volt egy kutyánk, a nyíregyházi gyepmesteri telepről került be és két hétig csak feküdt. Nem lehetett megállapítani, hogy mi a baja, nem tudtuk, hogy idegrendszeri probléma, vagy valami más. Se kezelésre nem reagált, se a gyógyszerekre. Tehetetlenül feküdt, mintha egy másik bolygón lett volna. A szemében sem volt élet. Bejöttem, és mondták, hogy eutanázia javasolt, nincs értelme tovább húzni, a kutya gyakorlatilag csak vegetál. Ezek a nagyon nehéz helyzetek, mert nekünk kell eldönteni, hogy hol van az a határ, amikor még küszködünk, és mikor kell elengedni. Van egy belső hang az úgynevezett hatodik érzék, amire én megtanultam, hogy nagyon hallgatni kell. Elképzelem azt, hogy véresen magatehetetlenül fekszek az ágyon, nem tudok beszélni, nem tudok kommunikálni sehogy, de élni szeretnék, és ezt valahogy tudatni kell a körülöttem lévőkkel. Ilyenkor azon gondolkozom, hogy én mit tennék. Be szoktam menni az eutanáziára javasolt kutyákhoz, és beszélgetek velük. Ilyenkor jön elő a hatodik érzék, ami azt mondja, hogy engedd el, vagy harcolj. Az „enged el” akkor van, amikor nagyon idős kori, daganatos, vagy visszafordíthatatlan problémáról van szó, amikor csak a kezelést hosszabbítjuk meg, de az élet minősége nem javul. Az olyan meghatározhatatlan betegségeknél, amikor a kutya láthatóan nem szenved, csak egyszerűen nem tud magáról, én mindig arra szavazok, hogy próbáljuk meg. Így Dórika is megkapta az esélyt. Neki mindent újra meg kellett tanítani. Se enni nem tudott, sem inni, sem járni. Mindenféle természetgyógyászati módszert és energiaátvitelt bevetettem, és egyszer csak elkezdett a szemébe visszatérni az élet. Nem tudom mitől, és hogyan, de egyszerre megváltozott a tekintete, elkezdett magától mozogni, igaz lassított felvétellel, de elkezdte. Ez egy nagyon sok hétig tartó folyamat volt, most boldog gazdás kutya Németországban. Hozzátenném, hogy nagyon sok negatívat is kapunk laikusoktól egy-egy döntés miatt. Olyan emberektől, akik nem látják döntéseink érzelmi hátterét, akik nem látták, hogy a kutya min ment keresztül, vagy hogy a helyszínen mi mit látunk. Ezek az emberek könnyűszerrel megbélyegeznek állatkínzó címszóval is. Pedig amikor el kell menni, akkor el fog menni az a kutya, és ez többször bebizonyosodott nálunk is. Volt olyan, akit megmentettünk „A” problémából, és egy hét múlva meghalt „B” problémában. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a sors létezik, és így működik. Sokszor a nagyon beteg, csúnya kutyákra várva látom a szapuló tekinteteket. Látom az emberek szemében a véleményeket. Ilyenkor minden nap megvívod a saját harcodat. Nem kételkedsz magadban, de mégis van benned valami, hogy egyedül maradtál.
Melyik volt a legmeghatóbb történet? Amin nagyon sírtál.
Gyakran szoktunk sírni, leginkább fájdalmunkban. Nekem olyankor is el szokott szorulni a torkom, amikor eljövünk a gyepmesteri telepről, mert tudom, hogy nekik már van jövő. Nyilván az is megható, amikor egy állatért eljön a gazdája, és látom magam előtt azt az örömöt, mert előttem van hozzá az a kép is, ahonnan kimentettük. Több a rálátásom, nagyobb az ív, amit látok. Megható, amikor látom, hogy egy kutya révbe ért vagy amikor elindul az autó a kutyáinkkal. Az általunk mentett kutyákhoz valamilyen szinten kötődünk, és ilyenkor arra gondolok, hogy ők már családban mennek.
Melyik volt a legtanulságosabb?
Úton voltam Vásárosnaményba, és nagyon siettem. Ahogy mentem, az út szélén láttam egy vizslát, és végigfutott az agyamon, hogy vagy megállok és megmentem őt, vagy szaladok ahhoz a kutyához, akihez eredetileg kihívtak. Úgy döntöttem, hogy gyorsan kiérek, és visszafele felveszem őt is. Hazafelé annál a szakasznál nagyon lassan jöttem, a szemem fürkészte a tájat, és kerestem a vizslát, de sehol sem láttam. Másnap kaptam egy telefont, hogy menjek erre a területre, mert van ott egy vizsla. Kimentem és mire kiértem, már csak egyet tehettem, a kutya halott testét vittem ölben… Gondolhatod mi játszódott le bennem. Az a kutya, akit előző nap nem volt időm megfogni, elpusztult és rám várt a feladat, hogy a holttestét elvigyem a két kezemmel. Borzasztó érzés volt.
Melyik volt a legvidámabb történet? Volt ilyen?
Az a baj, hogy a többi történet túlsúlyban van, és nem igazán lehet emlékezni ezekre. Pedig biztos, hogy van, mert nagyon sokat szoktunk nevetni, főleg az állatok bohóckodásán. Most nagyon nehezet kérdeztél… Az a baj, hogy minden jót megelőz egy rakás rossz és mindig a vége a jó, ha jó… Előtte ott van az a rengeteg szenvedés, keserűség, fájdalom és küzdelem és ez elveszi a vidámság ízét. Tisztán vidám történet nálunk nincs. Viszont én például nagyon örültem, amikor Dórika elkezdett élni, ment minden fajtársához és elkezdte harapdálni a fülüket. Nagyon viccesen nézett ki.
Mennyire gondolkodsz kutya aggyal? Mennyire bízol meg az emberekben például?
Egyáltalán nem bízom az emberekben. Kutya aggyal mindenkit elutasítok, aztán mikor emberi aggyal kezdek gondolkodni, akkor mindenkinek megpróbálok esélyt adni. Az esetek 80 százalékában ott rontottam el, hogy megpróbálok nem túl kutya aggyal gondolkodni, pedig nagyon azzal szoktam, főleg akkor, hogyha kutyák közt vagyok. Nagyon átérzem azt, amit ők gondolnak, vagy amit ők éreznek.
Neked személy szerint mi volt a legnagyobb sikered?
Amikor a nyíregyházi gyepmesteri telepre úgy jutottunk be, hogy onnantól kezdve folyamatosan tudtunk kihozni onnan kutyákat. Amikor leküzdöttem azt a korlátomat, azt a félelmemet, hogy nem fog működni.
Mi volt a legnagyobb kudarcod?
Amikor Nyírbátorban altattak el kutyákat annak ellenére, hogy folyamatosan hoztuk őket onnan, és jogtalan volt az altatás. Bár ez igazából nem is a mi kudarcunk volt. A társadalom, amelyben élek, egy nagyon nagy kudarc. Egyrészt azért, mert én is a tagja vagyok, másrészt én kudarcként élem meg, hogy nap mint nap olyan emberek között kell élnem, akik tele vannak közönnyel. Nagyon kicsi az a réteg, aki felelősen úgy tud jelen lenni a társadalomban, hogy érez és nemcsak a saját önző érdekeit nézi.
Érzelmileg mennyire erős a kapcsolat közted és a mentett kutyák között?
Eleinte közel engedtem őket magamhoz, viszont minél közelebb kerül hozzám egy kutya, annál nehezebb utána elengedni. Nagyon nehéz az elszakadás, ezért én évek óta alkalmazok egy, úgymond távoltartási technikát. Ha tudom azt, hogy a kutya gazdásodni fog, akkor a kutya érdekében úgymond feláldozom azt, hogy közel engedjem magamhoz. Megtartom a két lépést. Ugyanúgy megsimogatom őket, de nem engedem azt, hogy nagyon ragaszkodjon hozzám. Vannak határok, hogy a kutyának ne legyen olyan fájdalmas az elszakadás.
Szerinted Nyíregyháza kutyatartói mennyire bánnak jól az állataikkal?
Erre azért nem tudok neked válaszolni, mert sajnos én mindig csak a rosszat látom. Nem azért, mert én vagyok negatív, hanem mert ez a munkám. Elkobzás, állatkínzás, buta állattartókkal való kommunikáció… Ezekben semmi pozitív nincs.
Bántalmazás szempontjából Nyíregyháza országos viszonylatban hol áll?
Szerintem közép mezőnyben vagyunk, viszont nagyon sok olyan eset van, ami nem kerül napvilágra pont azért, amit mondtam: a közöny, az egoizmus, és a félelem. Én azt látom, hogy az emberek azért nem állnak ki egy élet mellett, mert féltik az egzisztenciájukat, az állásukat a családjukat.
Egyébként neked mi a hobbid? Tehát amikor nem 0-24-ben állatokat mentesz, mit szoktál csinálni?
Akkor a már megmentett állatokkal szoktam foglalkozni, szocializálom őket, játszom velük. Régen táncoltam, de mivel már minden időmet a kutyák teszik ki, ők lettek a hobbim is. Az a hobbim, hogy olyan reménytelen helyzetben lévő állatoknak adjam vissza a jövőjét, akikről már mindenki lemondott. Nincs időm semmire. Moziban is 5 éve nem voltam.
A kutyák jövőjét pontosan látod. Mit látsz a saját jövőddel kapcsolatban?
Az elsődleges cél, hogy ezt az elavult, gyilkos rendszert megváltoztassuk, és bebizonyítsuk azt, hogy Magyarországon van létező- és működőképes állatvédelem. Ezért küzdünk, és addig próbálunk új módszereket kidolgozni, amíg minden vezető és társadalomtag nem látja, hogy ez működhet másképpen is, sőt… Már másképpen kellene működnie, mert mi ez, ami itt folyik, 2015-ben, Európa közepén, ez barbarizmusnak számít.
Korábban beszélgettünk és mondtad, hogy vegetáriánus vagy. Ennek volt köze ahhoz, amit a PCAS kapcsán láttál?
Nincs köze hozzá, már jóval előtte elutasította a szervezetem a húst. Erről is sok mindenkinek, sokféle véleménye van. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek saját joga eldönteni azt, hogy mit eszik. Nekem a szervezetem is, és az agyam is jelezte, hogy nincs szükség húsra. Már gyerekkoromban is elutasítottam a húst, alig tudták velem megetetni. Azzal a címszóval sikerült, hogy növényi hús. Jelzem, ekkor még kicsi voltam, és agyatlan. Nem szoktam hangoztatni, hogy vegetáriánus vagyok, és nem ítélem el a húsevőket sem. Én jól érzem magam így, ahogy vagyok.
Azt gondoltam, a látottak is hatással voltak rád, mert azért valljuk be – én a fotókat szoktam látni – borzasztó dolgokhoz mentek ki. Hogy bírod ezeket gyomorral?
Eleinte nehéz volt, de meg kell fordítani az emberek gondolkodását. Egyszerűen ez egy kihívás. Onnantól kezdve, hogy mi valahonnan kiemelünk egy állatot, nem azonosulhatunk az ő szenvedésével. Első és legfontosabb a jövőkép, az élet védelme, és ezt csak tiszta fejjel, nyugodtan, a célt látva lehet megtenni. Ha azonosulunk a kutya szenvedésével, miközben épp a halálból próbáljuk megmenteni, akkor olyan energiáit veszem el, ami nagyban csökkenti az esélyét arra, hogy majd tovább élhessen. Én akkor viselkedek jól, ha az én hitem erős, és ezeket az energiákat sugárzom felé. „Menni fog!” Ezzel tudok segíteni. Bármennyire csúnya, bármennyire véres, bármennyi szenvedést látok rajta, tiszta fejjel nekem azt kell látni, hogy mi lesz majd ennek a végkimenetele. Egyszerűen, ha ránézek, nem azt kell látnom, hogy milyen csúnya most, hanem hogy milyen boldogan fog szaladgálni a mezőn, vagy épp aludni a kanapén a boldog családban.
Most az adó 1%-ának felajánlásának időszakában vagyunk, és ezekre ti is jogosultak vagytok. Mire szoktátok ezt költeni?
Szinte csak az állatorvosi költségek fedezésére, mert nagyon sok sérült, balesetes kutyát mentünk. Az adományok nagy része erre megy rá. Persze vannak olyan hírek is, hogy ezeket az összegeket mi zsebre tesszük. Igen, valószínűleg vagy 10 éve azért nem voltam nyaralni sem. Se télen, se nyáron, nincs szabadnap. Ma például még enni sem volt időm. Pedig milyen sok adományt kapunk, amiből évente kétszer 1 hónapra a Bahamákra megyek…
Vannak olyan emberek, akik állatbarátok ugyan, de anyagilag nem tehetik meg azt, hogy nagyobb összegekkel támogassanak benneteket, és arra sincs lehetőségük, hogy ideiglenesen befogadjanak egy állatot. Miben tudnak nektek mégis segíteni?
Ezek az emberek nagyon sok olyan dolgot tudnak hozzátenni az állatvédők munkájához, ami nekünk nagy segítség, mert vagy nincs rá időnk, vagy már nincs rá kapacitásunk. Mondok egy egyszerű példát: fénymásolás. Rengeteg időt vesz el az, hogy állunk a fénymásoló mellett, vagy hogy járunk egyik irodából a másikba. Ezt a sok-sok időt állatok mentésére is fordíthatnánk. Ezeket a fénymásolatokat aztán a lakókörnyezetben is szét lehet hordani, hogy a társadalom minél több tagjához eljussanak az információk. Ezt a szóróanyag-kihordást is átvállalhatják ezek az állatbarátok. Vagy adománygyűjtést szervezhetnek, adománygyűjtő pontokat hozhatnak létre. Vannak háttér munkák, reklámozási feladatok is. Ezek azok a feladatkörök, amikre nekünk a legkevesebb kapacitásunk van, mégis nagymértékben hozzájárul a munkánk sikerességéhez. Ugyanolyan értékű egy fénymásolás, mint egy kutya ideiglenes befogadása. Semmivel sem több vagy kevesebb. Legújabb programunkhoz például az összes önkormányzat elérhetőségére szükségünk van. Most képzeld el, hogy én ezt egyedül mikorra keressem ki. Fotózhatnak, sztorikat írhatnak, és küldhetnek nekünk felvilágosító anyagokat, amiket saját kútfőből írnak, amiket majd fel tudunk használni lakossági felvilágosításra. Millió és egy dolgot tehetnek meg, amiről amúgy nem is gondolnák, hogy mekkora segítség nekünk.
