Sokáig gondolkoztam, írjam-e. Sokszor elkezdtem, sokszor kitöröltem. Néha papírra kezdtem, mert az szép. Néha gépelni kezdtem, mert úgy könnyebb. Sokszor kerestem szavakat, amiket sehol sem találtam. Sokszor tele volt a fejem, az ujjaim mégsem akartak leütni egyetlen billentyűt sem. Sokszor üres volt a fejem, mégis magamban beszéltem. Sokszor fájt, de nem tudtam sírni. Sokszor mosolyogtam, pedig fájt. Sokszor féltem, pedig nagyon jó volt! Sokszor nem tudtam, osszam-e meg bárkivel, vagy tartsam magamban? Sokszor nem tudtam, hogy szóban mondjam, mert az elszáll, vagy írásban, mert az közelebb áll hozzám. Sokszor nem tudtam, én írjak, vagy Miss E.? Sokszor árnyaltan és a lehető legködösebben akartam megfogalmazni. Sokszor visítva írtam volna a száraz tényeket. Sokszor leírtam, hogy sokszor. Aztán elérkezett egy pont. Egy pont, ami először jött el! Először látok tisztán. Először élek úgy, ahogy!
Leugrottam egy elképesztően magas szikláról. Egy olyan lélekszikláról, ami csak az enyém volt, amit én építettem. Sokan nézték, néhányan látták is. Sokan ellenezték, sokan szerettek volna segíteni javítani, csinosítani rajta, és még többen szerették volna, ha másik sziklát keresek. Nem értették, hogyan ragaszkodhatok hozzá ennyire, nem érezték azt, amit én. Volt, aki felmászott hozzám egy darabon, volt, aki sétálgatott velem a tetején. Mégis csak az enyém volt. Volt, amikor leestem róla, amikor lemásztam, amikor leugrottam, amikor lerúgtak és zuhantam. Aztán visszamásztam ugyanoda. Megtehettem, mert az én sziklám volt. Néha nem is oda akartam már mászni, sokszor új sziklát kerestem, stabilabbat, magasabbat, alacsonyabbat, de valamiért mégis minden egyes alkalommal ugyanaz állt előttem. Egyszer úgy döntöttem, leugrom. Sokadik ugrás volt már, és tudtam, hogy ezt én is akarom, tudtam, hogy fájni fog a landolás, és tudtam, hogy ez az utolsó ugrásom erről a szikláról. És nem bántam meg. Darabokra törtem, amikor megérkeztem, nagyon fájt, és nagyon sírtam. És hoztam egy újabb döntést.
Körbenéztem, és ott lent, a sötét, néma mélyben találtam valamit. Nem tudtam, hogy mi az. Nem is láttam tisztán, hiszen a fájdalomtól fátyolos volt még a szemem. Aztán amikor a csend már nem üvöltött kínkeservesen, hanem bölcsen várt, akkor megtöröltem a szemem, és elindultam a valami felé. Féltem tőle. Nem tudtam, hogy mi az egyáltalán, hozzáérhetek-e, közel enged-e majd magához, fog-e fájni. Egy dombocska volt. Békés, csendes, nyugodt, zöld dombocska. Félve indultam el, de tudtam, hogy a sötét lent nem tarthat fogva örökre, valahova mennem kell! Ahogy közeledtem a dombocska felé, láttam rajta színes virágokat, amikre időnként pillangók szálltak. Kék pillangók. Sütött a nap, kis pintyőkék énekeltek és táncoltak boldogan, és a szellő barátságosan remegtette a fűszálakat. Óvatosan emeltem fel a fejem, amit még könnycseppek húztak le, és elkezdtem mosolyogva nézni ezt a képet. Kicsit még féltem, de kihúztam magam, és úgy döntöttem, ebből a dombocskából új sziklát építek magamnak. Egy stabil sziklát, ami csak jóból, zöldből, nevetésből, pillangókból, figyelemből, virágokból, boldogságból, pintyőkékből, szeretetből és szellőből fog állni. Én így döntöttem.
A természet azonban öntörvényű… A dombocskám másképp döntött. Nem akarta, hogy rajta éljek, hogy vele nőjek föl, és hogy könnybe lábadt szemmel, még mindig remegő kézzel virágokat neveljek rajta. Nem tudom miért… Nem értettem. A dombocskám, ami a félelmeimet napról napra oszlatta el… A dombocskám, ami világával napról napra új reményt adott… A dombocskám, amit megszerettem… Mocsárrá vált. Nem tudom mikor, miért és hogyan, csak éreztem, hogy az éltető dombocska eltűnt, és már csak egy kis mocsár. És újra fájt valami. Újra elveszett valami. Újra könnyes volt a szemem. Újra lent voltam a sötét mélyben. És újra nem tudtam, hogy most mi fog történni.
De már nem könnyeztem annyit. Már nem fájt annyira. Friss volt még az előző seb is, volt rutinom, tudtam, hogyan kell ilyenkor tenni. Hoztam egy döntést. A sokszor és az újra száműzve lett! Egyedül folytatom létezésem két olyan valami nélkül, amik nélkül azt mondják, nem lehet és nem is érdemes tovább. Hit. Remény. Kitéptem sajgó szívemből őket. Borzasztóan fájt a folyamat, de utána sokkal könnyebb lettem. Nincs többé hit. Nincs többé remény. Elküldtem őket egyetlen egy utasítást kíséretében: Maradjanak kéz a kézben, legyenek bölcsek, okosak, segítsék egymást, és találjanak egy olyan mezőt, ami tele van csodával, és amiből én a világ legtökéletesebb szikláját tudom majd építeni! Hit és Remény. Megígérték, hogy így lesz, és elindultak. Azóta üresen ülök összegömbölyödve, csukott szemmel, reszketve, rettegve, csöndben, egyedül. Sok minden maradt még bennem, aminek már semmi keresnivalója a tiszta, boldog szabadságomban. Ha elég erőm lesz hozzá, azokat is kitépem majd. És türelmesen várom, hogy Hit és Remény boldogan üvöltsenek, hogy megtalálták, és hogy indulhatok!
