Nemcsak osztályfőnökként irányította évekkel ezelőtt az életemet, hanem irodalom-, nyelvtan-, viselkedéskultúra- és gépírástanárként is megtanított olyan dolgokat, amelyek ma megkönnyítik az életemet, és amelyeket felnőtt fejjel másképp értelmezek. Lépést tart a 21. század technikai fejlődésével, sőt olyan történeteket is mesélt, amelyektől még nekem is tátva maradt a szám. Nyíregyháza egyik legelismertebb iskolája, a Széchenyi István Közgazdasági, Informatikai Szakközépiskola és Kollégium egyik ikonikus tanárával, Pázmándi Katalinnal beszélgettem.
Mi vesz rá valakit, hogy tanár legyen? A legtöbb gyerek menekül az iskolából, Ön visszajött. Miért?
Valószínűleg diákként is nagyon szerettem az úgynevezett „iskola-szagot”. Ezt az ember vagy szereti, vagy nem. A tanárok többsége vagy nagyon jó tanuló volt, vagy nagyon nem. Én jó tanuló voltam, és már általános iskolás koromban éreztem, hogy pedagógus szeretnék lenni. Középiskolásként pedig ez tovább erősödött bennem. Ugyan nem volt rá szükségem, de mindig ott maradtam az iskolában korrepetálásokon, szakkörökön. Egyszer az egyik tanárom megkérdezte: „Maga mit keres itt?” Mire csak azt válaszoltam: „Szeretek itt lenni.”. Erre jött az Ő megjegyzése, hogy „Nincs olyan szénásszekér, amelyikre ne férne fel még egy szénaszál!”. Mindig tanultam ilyen alkalmakkor valamit, ha mást nem, emberi kapcsolatokat építeni.
Feltételezem, hogy akkor mindig az osztály „legrendesebbje” volt.
A középiskolás éveim alatt 2 db szaktanárim volt. Az egyik azért, mert olvastam Rideg Sándor Indul a bakterház című könyvét a pad alatt, és amikor az jött, hogy „Csak a torkát, csak a gigáját!”, akkor hangosan felnevettem. Mindig elől ültem, mert ott nem látott a tanár, és az egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy tükörből néztem, hátul mit csinálnak az osztálytársaim. Egyszer egyiküknek kitört az egyik szemüveglencséje, de mi nem vettük észre. Én csak azt láttam a tükörből, hogy benyúl a szemüvegkeretén, és megdörzsöli a szemhéját. Ettől szintén hangosan felnevettem, és ezért kaptam a második szaktanárit.
Kicsit menjünk vissza korábbi időkre. Bölcsődés vagy óvodás időkből mire emlékszik vissza?
Nem voltam sem bölcsődés, sem óvodás, csak iskola-előkészítőbe jártam. Olyan családban nőttem fel, ahol öten voltunk testvérek, én vagyok a legkisebb. A legidősebb nővérem 15, a legfiatalabb pedig 5 évvel idősebb nálam, tehát mindig volt, aki pesztráljon. Édesanyám nem háztartásbeli volt, hanem hímzőként bedolgozott az akkori Matyó Háziipari Szövetkezetbe, így nekem kimaradtak ezek a lépcsőfokok. Mezőkövesden éltünk, ahol ez, abban az időben, természetes volt. Az utcánkban voltunk 6-7-en iskolába menők, és egyikünk sem járt óvodába.
Mai szemmel ez már nagycsaládnak számít. Ki mivel foglalkozik?
Már rajtam kívül mindenki nyugdíjas. A legidősebb nővérem képesített könyvelő volt, a bátyám építésvezetőként dolgozott sokáig, utána pedig a könyvterjesztésbe ment át. A középső nővérem adminisztrátorként dolgozott, ő meghalt 16 éve. A legkisebb nővérem pedig virágüzletet vezet Miskolcon. Tehát nagyon szerteágazó területeken dolgozunk.
Vissza a kronológiához: az óvoda kimaradt, következett az iskola.
5 éves koromban költöztünk új, nagy családnak megfelelő házba. Mindig édesapám mesélt nekünk lefekvésnél, sokszor társasjátékoztunk, és a lemezjátszót is ő szorgalmazta, hogy a zene kell a felnövő ifjúságnak, mai napig megvan az első kiadású Zorán, illetve Metro bakelitlemezünk, nálam van a családi gyűjtemény. Szóval édesapám volt az, aki házfelújítás közepette is azt mondta, mikor már mentem volna iskolába, hogy csúnya a „k” betűm. A „k”-nak az alsó, kicsi hurok részét nem tudtam kerekíteni. És édesapám türelmesen foglalkozott a „k” betűmmel is, és velünk is.
A szülők mennyire akarták terelgetni a csemetéket?
Az én szüleim 1920-as, illetve 24-es, vidéki parasztcsaládi születésűek. 6 elemi végzettséggel lételemük volt a föld és a gazdálkodás, én mégis azt gondolom, rendkívül intelligensek voltak. Rengeteg könyvünk volt, és nálunk volt a környéken elsőként lemezlejátszó. Édesapám szénbányászként ment nyugdíjba, édesanyám pedig hímző volt. Mindig azt mondták, hogy mindegy, hogyan tanulunk, magunknak tanulunk. Ebből fakadóan mindannyian jól vettük az akadályokat. Vidéki kisvárosban az erkölcsök is mások voltak. Mindig úgy engedtek el, hogy nem kellett megmondani, hova megyünk, és mikor érünk haza. Úgyis mindent tudtak. Nem akartak terelni minket, testvéreim Miskolcon, Debrecenben és Pesten tanultak tovább, én pedig a Bessenyei György Tanárképző Főiskolára jöttem magyar – gyors- és gépírás szakra. Mindannyian oda mentünk, ahova akartunk, arra a szakra, ami hozzánk a legközelebb állt.
Gondolom a magyar volt a kedvenc tantárgya. Mit szeretett a legkevésbé?
A rajz és testnevelés volt a mumus. Ezekből vagy 3-as voltam, vagy kegyelem 4-es. Ritkán voltam kitűnő. Testnevelés órán sokszor kaptam felmentést, mert beteges voltam, de aztán felső tagozattól rendesen jártam órákra. Mondtam, hogy én futok. Bármi helyett! Eljött a szekrényugrás ideje, nekifutottam, és megkaptam a kettest. Nem is strapáltam magam, mert egyszerűen nem voltam ügyes. Volt, amikor a lányokkal fociztunk, fejen talált egy labda, onnantól kezdve nekem labdaiszonyom van.
Ez annyira tipikus, mint a bohócoktól és galamboktól való félelem.
Azokkal semmi bajom, ahogy a pókokkal, egerekkel is jól megvagyok. Viszont ordítok a hernyótól és a gilisztától, irtózom a kígyóktól! Látni se bírom ezeket.
Volt kedvenc tanára?
Igen. Általános iskolában harmadikos koromtól jártam szavaló- és szépkiejtési versenyekre, az akkori magyaros tanítónénimet szerettem. Felső tagozatban szintén nagyon jó magyar- tanárom volt, másrészt az ottani orosztanárom is a kedvenceim közé tartozott. Középiskola első osztályában az akkori orosztanárom azt mondta, nyugodtan érettségizhetnék, mert tudom azt a szintet. Abban az időben érettségiztem, amikor a matek és a történelem is fakultatív tantárgy volt, én viszont az oroszt választottam a szakmai tárgyak mellé. A középiskolás magyartanáromat is imádtam, szinte rajongtam érte!
Van példaképe?
A szakközépiskolai osztályfőnökömre mondtam azt, hogy mindenféle tanár akarok lenni, csak olyan nem, mint ő. Visszatekintve a pályám elejére, rájöttem, hogy sok tekintetben olyan voltam, mint ő. A következetesség megmaradt bennem, a merevségből viszont sok mindent sikerült levetkőzni. Ez a korszakból is fakadt, meg az osztályok változása miatt is lazább lettem. Ha szabad ilyet mondanom, a példaképeim a szüleim. Az életvételük, a kitartásuk, a türelmük, az élethez való hozzáállásuk és a bölcsességük miatt. A legkisebb nővérem is egyfajta példakép az életvezetése és meglátásai miatt. Egy másfajta példaképnek mondanám a mostani páromat is. Nem hiszem, hogy ezt jobban ki kell fejteni.
Gyerekként volt kedvenc meséje? És most ki a kedvenc költője, írója?
Gyerekként a Piroska és a farkas volt a kedvenc, lehet, hogy azért, mert a legkisebb nővérem Piroska, és tudtam kihez kötni a mesét. Magyarosként talán nem meglepő, hogy az olvasmányaimat mindig elképzeltem. Egyébként örök szerelem József Attila, és lehet, hogy az is marad, de szeretem Ady Endrét is. A regényírók közül Mikszáth és Móricz műveit szoktam újraolvasni. A maiak közül pedig Vámos Miklós – Anya csak egy van című regénye az egyik kedvenc.
Melyik az a helyesírási hiba, amitől a leggyorsabban kikészült?
Jóska hosszú „k”-val. Két „s”-sel még hagyján, de két „k”-val a csúcs. A papagáj és a muszáj „ly”-nal annyira általános hiba, hogy nem veszem a szívemre.
Mennyire van elege az „asdf jklé” kombinációjából?
Be kell vallani, hogy 28 évig tanítottam úgy gépírást, hogy az utolsó időben már volt, amikor nem dobott fel, de hozzá kell tenni, hogy ha 4 csoportban is tanítottam párhuzamosan, a csoport összetétele miatt mindig más volt az óra menete. Ezért az utóbbi időben már inkább a humort kerestem az órákon, hogy ne csak az asd-re gondoljak. 2 évig nem tanítottam, és most alig várom, hogy újra visszajöjjön az életembe az „asdf jklé”. Azt hozzá kell tennem, hogy nagyon jó eredményeket értünk el a diákokkal gépírásversenyeken, viszont az utóbbi időben az a tendencia, hogy bár 10 ujjal és vakon gépelnek a leggyorsabbak, de nem feltétlenül szabályosan. Tehát a kisujjukat nem szabályosan használják. Ez abból is fakad, hogy vannak speciális billentyűzetek, és mindenki kialakította magának, hogy hogyan lehet a leggyorsabb.
Mennyire lehet még középiskolában „viselkedéskultúrát” tanítani a fiataloknak? Csak mert nálunk még külön tantárgy volt.
Osztályfőnöki órák keretében is, de tanórákon is – ha tudjuk kapcsolni valahogyan – igény van rá! Ez abból is fakad, hogy az iskolánkba jól nevelt, intelligens gyerekek járnak. Meglepő, de volt olyan, hogy gépírásórán jött elő egy fiú a következő kérdéssel: „Megyek a barátnőmékhez bemutatkozni, és hogy kell köszönni? Ki nyújtja a kezét?” Ezért igyekszem osztályfőnökként és tanárként is a lányoknak azt tanítani, hogy tudják, mi a nőhöz méltó viselkedés, a fiúknak pedig, hogy az úriember mivoltukat mindig tartsák meg.
Mit gondol a legnagyobb sikerének?
Szét kell választani a jelenbeli és a múltbeli sikereket. A múltbeliek esetében a visszajelzéseket tudom említeni. Amikor arról értesülök, hogy hozzájárultam valamelyik tanítványom szakmai vagy életviteli sikereihez. A jelenbeli sikerek pedig apró mozzanatokból állnak össze: amikor vagy én érzem, hogy jól sikerült egy óra, vagy a diákoktól hallom vissza, hogy valami megfogta őket. Siker az is, ha egy, a diákok számára unalmasabb tananyagot sikerül „feldobni” vagy interaktív módon rögzíteni a fejekben. Siker az is, ha az ember olyan diákot „talál”, akiben van elhivatottság. Szép Magyar Beszéd versenyen országos döntőn 4. helyezést elérni és Kazinczy-érmet nyerni nagyon nagy öröm, de még van ennél is nagyobb. Hazafelé jöttünk a vonaton, ez a tanuló megcsodálta az érmet, amelyet kapott, megnézte a bankkártyát, majd visszatette a borítékba, és elkezdte nézni a könyveket. A csoda, ami ritkaság manapság, hogy nem csak megnézte a könyveket, hanem meg is szagolta. Az, hogy a könyvszagot szereti valaki, az csoda (manapság sajnos). És még mindig maghatódom ezen… Ez igazi siker! Jó látni azt is, hogy valaki 9.-ben honnan indult, és érettségin hova jutott. Ezért szeretek füzetbe dolgozatokat íratni. A ti osztályotokból is megvan még néhány dolgozatfüzet.
Mi számít kudarcnak?
Beírni egy egyest is kudarcnak számít, különösen akkor, ha a diákot ez kevésbé érdekli, mint engem. Következetes vagyok, ezért az elégtelent is kénytelen vagyok beszámítani, és sajnos egy-egy ilyen akár egy féléves eredményt is leronthat. Számomra ez a pillanatnyi kudarcon túlmegy. A mi iskolánkban azért szerencsére még ezeknek van súlya, és a diák utána igyekszik kijavítani. Különösen 9.-ben nagy a lelkesedés, hogy „soha többé nem lesz ilyen!”. Tavaly is volt egy eset, amikor súgásért írtam be elégtelent, onnantól nem fordult elő abban az osztályban, és állandó sikert jelentett az, ahogy a diák feljött.
Milyen volt a legemlékezetesebb szalagavatója?
Hm… Nehéz válaszolni, mert az ember egyetlen osztályát sem akarja megsérteni, és mihelyt egyet kiemelek, a többiek sértve érezhetik magukat. Mindegyik másért szép emlék. Az egyik azért, mert az az első. A másik azért, mert az az utolsó. Egy harmadik azért, mert ott volt a legjobb tánc például, vagy mert akkor kaptam csasztuskát, amit hozzám írt az osztály. Mindegyik másért megható. Nem emlékszem olyan szalagavatóra, ahol ne lett volna harmatos a szemem.
Lehet egy osztályfőnöknek „kiskedvence”?
El kell ismerni, hogy igen, szokott lenni, de szerintem sosem tudta az osztály, hogy ki a kedvencem, mert kompenzáltam. Nem csak egy kedvenc szokott lenni egyébként. Ideális esetben mindenki azt érzi, hogy ő a kedvenc. Legalább egy kicsit.
Nálunk miért Sz. Eszter volt tanárnő egyik kedvence?
Szerintem többen gondolhatják, hogy ők voltak a kedvencek, nem csak ő. Egyébként ő az önállósága miatt. A szókimondása és a véleménye felvállalása miatt. Eszter mindig kimondta a véleményét, ő mert konfrontálódni. Még akkor is, ha ez engem vagy mást sértett. Mondtam is neki, hogy „mondd a véleményed, de gondold meg, hogy milyen stílusban, milyen szavakkal”. Szerintem megfogadta a tanácsomat.
Hogyan készül fel egy dolgozat megíratására?
A tanár egy bizonyos idő után a témakör kezdetén tudja, hogy mit fog számon kérni, mik a súlyponti elemek. A diák, ha odafigyel a tanárra, tudhatja, hogy mi lesz a témazáróban. A többségnek jók a csápjai ehhez. Ismerem az osztályokat, tudom mik az erősségek. Van, ahol jobban szeretik, ha a lexikális tudásukat kell alkalmazni, de nem lehet csak ezzel végighaladni az iskolás éveken. Nem megterhelő, inkább odafigyelést igényel – nem csak szakmai szemmel, emberileg is. Egy-egy kérdés megfogalmazásánál például szinte látom magam előtt, hogy XY milyen képet vág majd a kérdés elolvasásánál. Mindent gépelek, van egy váz, azon viszonylag könnyű változtatni, ha van egy kézírásos skicc hozzá. Van, amikor viszont teljesen újat kell összeállítanom, az hosszú idő szokott lenni.
Elkezdődik az óra, és a dolgozat írása. Mennyire rutinosan szúrja ki a puskázókat?
Eléggé… Bár hozzá kell tenni, hogy változnak a módszerek. Azért vettem évekkel ezelőtt okostelefont, hogy tudjam, mit veszek el a diáktól, ne tudja azt mondani, hogy csak az órát nézte, tudjam, hogy egy érintéssel mit tud eltüntetni a képernyőről. Nem ruháztam be okosórára, de tudom, hogy mit tud. Tudom, hogy mit tud rejteni egy divatos gumicsizma. Tudom, hogy mit tud rejteni egy rövidnadrág. Tudom, hogy a hosszú hajjal eltakart fül mivel járhat. Ebből fakadóan végzős osztályoknál a táskákat ki kell hozni a terem elejére, a telefonokat megszámolom, és a zsebekből is ki kell pakolni mindent egy külön asztalra – mint az érettségin.
Vége a dolgozatírásnak, kezdődhet a javítás!
Mindenképpen olyan állapotomban kell elvégezni, amikor nem vagyok túl feldobott, túl szomorú, ideges, hanem elfogulatlan tudok lenni. Az első néhány dolgozatra első átolvasásnál még nem írok osztályzatot, és nem véletlenszerűen választom ki, melyik dolgozatokkal kezdem a javítást. Mindenféle típusból választok, és viszonyítok.
Hosszú évek vannak tanárnő mögött, sokat olvasott és hallott. Nem gyűjti a humoros válaszokat?
Vicckönyv lehetne, de nem csak az én praxisomból. Volt, aki leírta dolgozatban, hogy „ezzel a költő mit akart, arról lövésem sincs”. Ilyenkor csak lesek, és üzenetet írok a dolgozat végére.
Hová tud tovább lépni egy tanár? Milyen előrelépési lehetőségek vannak?
Hú, de jó kérdés… Előrelépés az, ha a gépírástanítás során és a levelezési ismeretek kapcsán el tudom fogadtatni, hogy a mindennapi életben hasznosítható tudást szerez. Magyarból a lexikális tudáson túl kell lépni, és az az előrelépés, ha interaktív módon élményszerűvé válik a tanulás. Azt szoktuk mondani, hogy az irodalom élni tanít! Tudjuk, hogy milyen élethelyzetben, minek hatására, milyen célból írta a verset költő, miért azt a konfliktust dolgozza fel a drámában az író. Ha a személyiségünk részévé válik, hogy például konfliktushelyzeteket hogyan lehet kezelni, akkor az előrelépés. Az irodalmi mű megmutatja, hogyan lehet megélni a reménytelen szerelmet, túllépni azon. Vagy hogyan válik boldog időszakká az ifjúkor a reménytelen szerelem ellenére is.
Szerintem egy középiskolás nem feltétlenül ezt látja benne, sokkal inkább azt, hogy már megint itt van egy vers, amit meg kell tanulni, és majd dolgozatot írunk belőle.
Ez így van. De itt jövök én. Valamilyen formában közel kell hoznom a verset a diákhoz. Janus Pannoniusnál például el tudom mondani, hogy olyan idős volt, mint most Ti, amikor a nagybátyja azt mondta, hogy elmehetsz Itáliába, tanulj, művelődj, fizetem a költségeidet. S ő magába szívja a reneszánsz életérzést, elismertté válik, majd huszonévesen haza kell jönnie. Hogyan érezhette magát? Akkor érthetitek, hogy milyen verseket írt Itáliában, és milyeneket Magyarországon. Ezért nagyon sokszor jó, ha tudjuk az életrajzi hátteret is egy-egy mű befogadásakor.
Egy irodalomtanár hogy áll a filmekkel?
Jól. Elfogadom, hogy változik minden. Én még először olvastam a Hamletet, és csak utána láttam. Akkoriban jelent meg a Shakespeare összes, és a borítón megjelentetett színész fotóját összehasonlítottam azzal az alakkal, akit én elképzeltem. Nem egyezett. Mai napig az a felfogásom, hogy először kell olvasni, és utána megnézni pl. A király beszédét, vagy Kertész Imre Sorstalanságát. Sajnos a diákok többségénél először jön a film, és utána esetleg az olvasás.
Ezek a klasszikusok. Mi a helyzet a mai, kortárs szerzeményekkel? A szürke ötven árnyalatával és a Minyonokkal?
Néhány évvel ezelőtt egy nyarat rászántam, és kimondottan bestsellereket olvastam, kimondottan azért, hogy tudjam, milyen könyveket kedvelnek a mostani diákok, miről beszélnek. Ilyen volt az Apám beájulna, a Terézanyu, később az Alkonyat sorozat és A szürke ötven árnyalata is. A filmet még nem láttam, de olvastam, és egy idő után idegesített, mert rendkívül károsnak tartom a tizenéves korosztálynak, akik esetleg etalonnak tekinthetik a benne leírtakat. Most is olvastam egy könyvet, amelyet egy diákomtól kértem el nyár elején, a Barbibébi címűt. A Minyonok című filmről tudom, hogy van, de figurái távol állnak tőlem.
Mi a hobbija?
Utazás. Csemegéket olvasok, és a kedvenceket újraolvasom. Amikor pedig dolgozatjavítások után betűiszonyom van, akkor Sodokuzom. 4 évvel ezelőtt pedig a patchwork világába estem bele. Főleg nyár elején, amikor szellőztetni kell a fejemet, akkor egy-egy takarót, párnát megvarrogatok.
Mennyire nehéz lépést tartani a mai fiatalokkal és a technikai fejlődéssel tanárként?
Érdekes ellentmondásban élek, mert nem vagyok fent Facebookon, mégis mindent tudok a diákok életét illetően, legyen szó tanulásról, vagy kapcsolatokról, mert nyitottak, őszinték és alapvetően jóindulatúak. A diákok nagy többsége sajnos függő a technikai kütyüket illetően. És ezt meg tudom érteni. Én is tudatosan tartom vissza magam a függőségtől.
Mit szeret a tanári pályában a legjobban?
A tanórákat és a diákokkal való kommunikációt. Akkor fiatalodik az ember, ha velük beszélget, így könnyű lépést tartani a változó világgal is. Olyan apróságokra figyelek fel a diákok kapcsán, amelyek ott vannak az én közvetlen környezetemben is, de észre sem veszem, hogy azok esetleg megváltoztak. A diákok értesítenek erről.
Mitől jó egy tanár?
Ezt a diákoktól kellene megkérdezni, de valószínűleg azt válaszolnák, hogy minden tanár másért jó.
