…és ezermester, és pszichológus, és orvos, és színész, és mesemondó, és énekes, és logisztikai szakember. Mert egy igazán lelkiismeretes ember, aki gyerekekkel foglalkozik, minden szerepet be tud tölteni. Nem óvónőnek készült, de amint megérezte a gyerekek szeretetét, tudta hogy merre tart az útja. Vallja, hogy az ember a lelke mélyén örökre gyermek marad! Engem is nagyon kedvesen fogadott. Április hőse a Margaréta Óvoda „Ancsa óvó nénije”, Hegedűsné Balogh Anna.
Milyen volt a gyermekkora? Mire emlékszik vissza?
Messzemenőkig, egészen pici koromra is. Már amikor egy kicsit is kezdtem eszmélni a világra, nagyon sok történésre vissza tudok emlékezni. Az első emlékem az, hogy állok a kajszibarackfa alatt totyogós kis ruhában kikötődött cipőfűzővel és van egy nagy fekete macskánk. Kemecsén születettem, ott nőttem fel, és mindenféle állatunk volt. Nem voltam babonás a fekete macska miatt, és imádtam a kutyánkat is. 1986-ban költöztünk Nyíregyházára, azóta itt élünk. Igazán élhető és szép város, szeretek itt élni.
Járt bölcsődébe és óvodába?
Nem. Abban az időben az édesanyám otthon volt, és a gyermeknevelés volt az elsődleges profilja. Nagyon sokat foglalkozott velem, barkácsoltunk, varrtunk, mesélt nekem. Valószínűleg már itt elindult bennem valami a későbbi munkámmal kapcsolatban. Óvodába sem jártam. Azt szoktam mondani, hogy én visszafelé haladok: általános-, közép-, főiskola, és most járok óvodába. Pedig gyermekkoromban az óvoda tőszomszédságában laktunk.
És nem vágyott át? Látva a sok Önnel egykorú gyereket, akik kint játszanak.
Nem. Gyerekek voltak az utcában, akik szintén nem jártak óvodába. Velük csapatokba összeverődtünk, és kitaláltuk magunknak a játékokat. Volt hogy lementünk a kis kanálispartra, és lógattuk a pálcára kötött zsinórt a vízbe, mert mi halat akartunk fogni, és közben nagyon jókat beszélgettünk. Volt egy nagy tornácunk, oda leterítettük a plédet, és 5-6 gyerek mindig odajött hozzánk játszani, szóval már akkor is egy kicsit irányító szerepben voltam.
Mi volt a kedvenc játékuk?
Nem fogod elhinni, de nyilazni nagyon szerettem. Édesapám hajlított fűzfavesszőből készített nyilat nekünk, és azzal lőttünk célba. Ez volt a kedvenc. Persze babáztunk is néha, mert azt kell a lányoknak, de az valahogy annyira nekem nem jött be, élettelen volt nagyon. Inkább a feketemacskát tettem be a babakocsiba és tologattam.
Felnőtt fejjel visszagondolva, nem bánta meg, hogy kimaradt az óvodai időszak?
Nem, mert amit nem ismertem meg, nem hiányoltam, azt nem bánhatom meg. Nem tudom milyen lett volna. Ami volt nekem otthoni, gyerekkori tevékenység, az jó volt, és ez a lényeg!
Hova járt iskolába?
Kemecsére az Arany János Általános Iskolába, ahova nagyon jó emlékek kötnek, főleg ha a felső tagozatra gondolok. Volt egy igazi pedagógus osztályfőnököm, Kozma Sándor, aki elindított engem egy bizonyos úton. Megtanított tanulni. Felhívta a figyelmem arra, hogy tovább kell tanulni, mert értelme van. Megtanított a könyv szeretetére, az olvasásra, megszeretette a történelmet és a magyar irodalom szépségeit. Megtanított arra, hogy becsülettel és emberségesen kell élni!
Innen hová vezetett tovább az út?
A Zrínyi Ilona Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol magyar-történelem szakon tanultam tovább. Ez után az volt a tervem, hogy főiskolára megyek magyar-könyvtár szakra. Ez volt ’82-ben, ekkor édesapám már nyugdíjas volt. Mint mondtam édesanyám nem dolgozott, egy nyugdíjból pedig nem lehetett finanszírozni az egyetemet. Ekkor döntenem kellett. Nem tettem le a terveimről, és úgy határoztam, hogy dolgozni fogok, és majd levelezőn elvégzem a főiskolát. Volt egy ismerősöm, aki jelezte, hogy keresnek képesítés nélküli óvónőt, nekem az jó lehetne. Elmentem szétnézni, hogy mit is kell ott csinálni és a gyerekek közvetlensége azonnal megtetszett. Csupán annyi volt a feltétel, hogy sikertelen felvételi kell a főiskolán. Beadtam a jelentkezésemet Hajdúböszörménybe, és mit ad Isten, felvettek. Lobogtattam a papírt a szüleimnek, hogy felvettek. Ők összenéztek, és mondták, hogy jó, ki fogjuk bírni. Úgy voltam vele, hogy jó, itt vagyok, ezt megcsinálom, és majd utána megyek könyvtár szakra. Amikor az első félév után bekerültünk egy óvónői csoportba hospitálni, és megismertem a gyerekeket, akkor már nem akartam mást csinálni. Elérkezett az államvizsga ideje, ahol ugyanaz a tanárnő volt az elnök, akinek a felvételinél elmondtam, hogy én tulajdonképpen nem is akarok óvónő lenni. Természetesen a tanárnő feltette a kérdést: „Mondja, Anna! Akar-é már óvónő lenni?” Én pedig válaszoltam, hogy természetesen IGEN!
Hol kezdődött az óvónői munka?
A nyíregyházi Vécsey közi óvodában, majd a Sóstóhegyi óvodában. Fiatal, kezdő óvónőként is komoly feladatokat vállaltam. Megtanultam, hogy határozottnak, talpraesettnek kell lenni. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyermek és a szülő egyaránt elégedett legyen. Aztán férjhez mentem, született két gyermekünk, akik ma már önálló életet élnek. GYED után a Margaréta Óvodába jöttem, ez volt ’93-ban. Így lettem óvónő. Azt mindig tudtam, hogy valamit szeretnék csinálni, ami sokoldalú, ami igényli az embert és a kreativitást, de nem tudtam megfogalmazni, hogy ez az óvónői munka. Itt mindig pezseg az élet!
Azt elhiszem. Mennyire nehéz ilyen korú gyerekekkel bánni?
3-7 éves korú gyerekek járnak ide, akikkel nem nehéz bánni. Bánni kell velük. Meg kell őket ismerni, el kell fogadtatni magunkat velük, és tudni kell, hogy ki milyen kis egyéniség. Ha mindezt tudjuk, akkor már nem nehéz a feladatot megoldani.
Mi jelenti a legnagyobb kihívást egy óvónő számára?
Egy óvónőnek a legnagyobb kihívás? Hmm…. Mondhatnám, hogy az egész pálya, úgy ahogy van. Ha valamit ki kell emelni, akkor az emberekkel való bánásmód. Ahány ember, annyiféleképpen kellene velük bánni. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy az emberek megváltoztak, még több türelmet és odafigyelést igényelnek.
Gyerekekkel nehezebb bánni vagy a szüleikkel?
A szülőkkel. Egyértelműen.
A gyerekeken mennyire látszik, hogy esetleg probléma van otthon?
Mint a tükör, úgy mutatják. A rezdülésük, az arcuk, a tekintetük, a mozdulataik. Mindenen látszik, ha gond van. Ilyenkor megölelem és megkérdezem, hogy beszéljünk-e róla. A gyerekek egyszer csak vesznek egy nagy levegőt, és elkezdik mondani, hogy képzeld ez és ez történt…
Ilyenkor mennyire tud Ön segíteni nekik?
Ha másban nem, egy ölelésben megnyugtatom és éreztetem, hogy rám számíthat. Már az is elég, hogy ott vagyok mellettük. Még keresek egy megnyugtató mondatot, és máris jobban vannak.
Mi volt a legnagyobb sikere, amit elért?
Az a legnagyobb sikerem, hogy itt vagyok. 31 év pályán töltött idő után még mindig úgy érzem, hogy van mit tennem, és tennem kell. Nem érzem a kiégés jeleit, mindig van célom és feladatom. Természetesen én is fáradok, mert sok a teendő, és egyre több jön. A pedagógus életpályamodell bevezetésével is újak jöttek például a portfolió készítése, felkészülés a Minősítésre. Ezeket mindig megoldottuk, és ezután is megoldunk mindent.
Mik a további elképzelések? Van-e még hova fejlődni?
Az mindig van és kell, hogy legyen. Az évek során nagyon sok képzésen és konferencián vettem részt, ezeken nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Mindig igyekeztem és igyekszem a lehető legtöbb területen naprakész lenni, és ezeket megfelelően közvetíteni mind a gyerekek, mind a szülők felé. Szeptember elsejétől vagyok tagintézmény vezető az óvodánkban. Célom, hogy egy jó pedagógia munkát végző, magas színvonalon működő intézményt irányíthassak. Mindezt egy összetartó és nyugodt, harmonikus közegben dolgozó közösséggel tehessem meg.
Beszéltünk a sikerről. Mindig meg szoktam kérdezni, hogy mi volt a legnagyobb kudarc?
Nem megfogható, de elmondom. Mindig azért tettem, hogy érthető és tettre kész dolgok vegyenek körül, de amikor az emberi butasággal, érthetetlenséggel és tehetetlenséggel találkozom, akkor azt kudarcnak élem meg. Miért nem tudok én valakin annyit változtatni, hogy tudjon és merjen lépni!? Önzetlenül próbálom segíteni a kollegáimat is, szélesebb körben az embereket is, hogy minél többet ki tudjunk hozni magunkból, és a képességeinket megfelelően használjuk fel. Ha valaki merő lustaságból vagy tutyimutyiságból ezt nem tudja megtenni, akkor az nekem rosszul esik. Az kudarc.
Érdekes életszemlélet. Azt megkérdezhetem, hogy mi a csillagjegye?
Vízöntő vagyok. Miért?
Találtam pár közös meglátást, én bak vagyok. A vízöntő szomszédja, tehát ezért a hasonlóság. Na mindegy, ez csak egy kis kitekintés lett volna. Visszatérve az óvónői munkára: Volt dolga nagyon problémás gyerekkel?
Igen. Az előző két évben volt olyan gyerekem, aki nagyon problémás volt, de hál’ Istennek megtaláltam hozzá a kulcsot, és tudtunk neki segíteni. Ha azt mondom, hogy annyira problémás, hogy el kell innen tanácsolni, akkor az kudarc lett volna. De én kihívásnak tekintettem a helyzetet. A kulcs az volt, hogy elfogadtuk őt. Éreztettük vele, hogy szeretjük, megtaláltuk azt a területet, ahol ő ki tudja domborítani magát, ez pedig az ábrázolás volt. Sokat rajzolt, sikerélményei voltak, kiállítást is rendeztem a munkáiból. A másik a báb. Én magam is bábozom a felnőtt óvónői bábcsoportban, és az óvodai csoportomban terápiaként is tudom alkalmazni. A bábnak megnyílt a gyerek és elmondta a problémáit. A gyereket megismerve rájöttem a probléma okára, jártunk családlátogatáson és többször elbeszélgettünk az anyukával, hogy tud segíteni. Rájöttünk arra is, hogy sok esetben attól ideges a gyerek, hogy nem eszik reggel otthon.
Bocsánat hogy közbeszólok. Ez a felnőtteknél is igaz? Hogy sokkal stresszesebb, ha nem reggelizik?
Igen. Sajnos igen. És erre rájöttünk, reggelizett, és már nyugodtabb volt ez a gyerek. És hogy mitől volt problémás? Felkapta a széket és dobta a többiek felé. Én álltam a csoport egyik végében az összes gyerekkel, ő egyedül a másik sarokban. Mondtam a gyerekeknek, hogy a babakonyhában is lehet játszani. Ők pedig azt mondták, hogy nem, mert ott van ő és félnek tőle. Ilyen volt a helyzet, és ezt sikerült úgy megoldani, hogy mire ment iskolába, már nagyon jól volt, persze még a tanító néniknek is van mit tenni az érdekében.
Akkor nevezhetjük ezt is sikernek?
Igen, ő kimondottan egy siker volt. És el kell hogy mondjam, mai napig visszaszalad. Jön az iskolából, megáll az ajtóban egy ölelésre. Csókolom, puszi, és megy haza.
Nagyon libabőrös lettem. Ez alapján egy óvónő tulajdonképpen egy gyermekpszichológus is?
Igen. Ezért mondtam, hogy ez nagyon sokoldalú munka. Egy kívülálló mit lát? Óvoda, felügyelik a gyereket és kész. Egy kívülálló nem tudhatja, hogy itt nap mint nap milyen csodák történnek.
Beszéltünk arról, hogy gyermekkorában volt kutya és macska a háznál. Ezek szerint mai napig szereti a kutyákat? Van is esetleg?
Igen, nagyon szeretem őket, és nem, nincs. Egyszer álmodtam egy kutyával. Egy gyönyörű szép fehér kutya ült a telkünkön a tujafa tövében, és azt mondta nekem, hogy „vau!”. És egyszer nekem ilyen lesz! Mi bérházban lakunk, de van telkünk Oroson. Én úgy gondolom, hogy kutyát úgy kell nevelni, mint egy gyereket, hogy ott vagyunk és foglalkozunk vele. Ezért amíg nem érzem a megfelelő feltételeket, addig nincs, esetleg ha nyugdíjas leszek, és lesz rá időm, akkor mindenképp lesz egy nagy fehér kutyám.
Mit gondol, egy kutya mennyit segíthet a gyermeknevelésben?
Sokat. Megtanít alkalmazkodni, tolerálni, gondoskodni. Érzelmileg jobban fejlődik a gyerek, sőt én úgy gondolom sérült és problémás gyerekeknél terápiaként is nagyon jól alkalmazható egy kutya.
Önnél kimaradt a bölcsőde is és az óvoda is. Most óvónőként lát különbséget azok között a gyerekek között, akik bölcsiből és akik otthonról érkeznek?
A gyerekek ugyanolyan szerethetőek, a különbség talán annyi, hogy a bölcsődéseknek a szocializációja hamarabb beindul. Közösségben vannak, és megtanulnak bizonyos szokásokat és szabályokat. Ők rugalmasabbak, hamarabb beilleszkednek. Akik édesanyától jönnek, nekik nehezebb a leválás. Persze fel lehet készíteni őket akár azzal is, hogy néha bejönnek megnézni, hogy hova is fog majd járni a kicsi. A gyereknek talán a legfontosabb hogy megfelelő mennyiségű és minőségű időt töltsön a családjával. Hidd el, semmilyen közösség nem nyújthat többet, mint a szerető család.
Szabadidejében mivel foglalkozik? Mennyi szabadidő jut egyáltalán egy óvónőnek?
Kevés, de mindenképpen szakítani kell rá időt. A férjemmel ha időnk engedi, sokat vagyunk a telken, a mi kis „kacajos” helyünkön. Nem nagy, de van benne minden, virágok, fű, fa. Nagyon jó kis hely, hogy az ember feltöltődjön. Néha nem is azért megyünk ki, mert dolgozni kell, csak kiülünk a teraszra, és megszámolom, hogy 23 féle zöld színt látok. Mivel nem ott lakunk, saját állat ott nincs, viszont a környék macskái néha be-betévednek. Nekik szoktunk vinni meleg ételt.
Nagyon szereti az állatokat. Esetleg a menhelyre is ki szokott járni?
Nem voltam még, de nagyon sok olyan ismerősöm van, akik járnak ki. Mi a kis menekülteknek, a kóbor cicáknak szoktunk segíteni. Szerintem ez a kis lépés is lépés.
Ha jól emlékszem – bár elég régen volt – oviban van délutáni alvás.
Igen, napirend szerint délután 13 és 15 óra között van pihenés, amit biztosítunk a gyerekeknek. A nagyobbak persze már nem nagyon akarnak aludni.
Majd 20 év múlva rájönnek, hogy milyen jó is az. Ön nem szokta ilyenkor irigyelni a gyerekeket, hogy milyen jó nekik, hogy aludhatnak?
Elmondom Neked őszintén, hogy ott ülök közöttük, hallgatom a kis szuszogásukat, végigmegyek, betakargatom őket, egy-egy csüngő kart felrakok az ágyra és utána az a kedves halk pihegés bizony elálmosítja az embert.
Ilyenkor Ön mit csinál?
Nem alszik mindenki. Van, aki nyöszörög, őt kicsit simogatni, ringatni kell. Valaki úgy mocorog, hogy pisilnie kell, őt kiviszem, mire visszajövünk már valaki más mocorog vagy nyöszörög. Ne hidd, hogy itt két órára megáll az élet… Ilyenkor tudjuk esetleg a dokumentációs munkákat megcsinálni például, vagy előkészülünk a másnapi tevékenységre, kivágunk 300 kisautót és 400 virágot.
Van olyan mese, amit már kívül tud, annyiszor felolvasta?
Most azért mosolyogtam, mert igen, mesét olvasni kell, de én, mint óvónő azt vallom, hogy a mesét mondani kell és nem olvasni. Sokszor saját mesét kreálok. Ha mondom, akkor megvan a szemkontaktus, jobb az arcjáték, élvezetesebb és élményszerűbb a gyerekeknek is.
Saját mesét? Ön találja ki?
Igen. Ritka az, amikor könyvből olvasok, inkább sajátot mondok. Érzik is a gyerekek a különbséget, hiszen amit én találok ki, abban ők is benne vannak, vagy olyan cselekmények, amik velük történtek meg. És ezt ők felismerik. A gyerekeket is próbálom ösztönözni ilyen fajta kreativitásra, főleg nagycsoportban.
Önnek mi volt a kedvenc meséje?
Édesapám mesélte „A róka és a nyúl” meséjét, azt mindig nagyon szerettem. Az ölébe telepedtem, és ő mondta. Mindig úgy, hogy beleszőtte a környezetemet. A róka futott és futott árkon át, völgyön át, hegyen át, itt a kis kanálison át, be az óvodakertbe, onnan át a templomon körbe, és ki az erdőbe. Ilyenkor tiszta libabőrös voltam, mert a róka itt futott a kerítésünk mellett. Ugyanezt az élményt próbálom átadni a gyerekeknek.
Kedvenc vers esetleg?
Gyerekkorban inkább verses meséket olvastam. A lúdanyó meséi, és Illyés Gyulának a 77 magyar népmese című kötete voltak a kedvenceim. Most is használom ezeket. Felnőttként pedig Ady Endre és Márai Sándor verseit olvasgatom szívesen.
Mi alapján kapnak jelet a gyerekek?
Akik bölcsiből jöttek, és ott már volt jelük, sokszor megtartják ugyanazt. Ha pedig nem, akkor választanak újat vagy sajátot. Vannak fiús jelek, mint a létra, hajó, labda, dominó. A lányok pedig mik szeretnének lenni? Pillangó, katicabogár, napocska, szamóca, halacska. A gyerekek ezt egy idő után megjegyzik, és ez az első amit megtanulnak lerajzolni is. Ha mondjuk két fiú akar labdát választani, akkor már tanuljuk a „kompromisszum” fogalmát. Ilyenkor az egyiküknek felajánlom a dominót, ami ugyanolyan pöttyös, csak kicsit szögletesebb.
Mit üzenne a fiatalok, miért ezt a pályát válasszák?
Mert sokrétű tevékenység és a gyerekekkel való foglalkozás feltölti az embert. Már itt elkezdődik az apróságok életre nevelése. Aki nem érez elhivatást ahhoz, hogy ő ezt szeretné csinálni, és képes is rá, akkor tényleg úgy tud a legjobbat tenni, ha nem jön ide. Aki viszont idejön, annak nagyon össze kell szednie magát. Napról napra kell megküzdeni azokkal a feladatokkal, amikkel szembetalálja magát. Ezt pedig csak elhivatottan és lelkesen lehet. Mindig mérges voltam az öregekre, amikor azt mondták, hogy „bezzeg a mi időnkben”. És most ott tartunk, hogy én is „bezzegelek”. Látom néhány fiatal kolléganőn, hogy megcsinálják amit kell, és kész. Hiányzik a plusz: a lelkesedés.
Ha tehetné, új pályát választana? Vagy mindent ugyanígy csinálna végig?
Én úgy érzem, hogy jó helyen vagyok!
