Hosszú évek óta a Nyíregyházi Televízió oszlopos, nélkülözhetetlen tagja. A helyi híreket látva a kép alján gyakran olvasható a felirat: Operatőr: Tudja Zsolt. Városi rendezvények alkalmával az egyik oldalról egy hatalmas kamerát látunk a „feje helyén”, a másik oldalról egy félig csukott szempárt, amint épp a kamerában fürkészi a képet. Fáradhatatlan munkáját elismerések is megkoronázzák. Amikor munkájáról kérdeztem, végtelenül szerényen, csillogó szemekkel, gyermeki kéztördelések közepette válaszolt e havi hősünk, Tudja Zsolt.
Nem született nyíregyházi vagy, de nagyon régóta a mi városunk hőse. Kezdjük a történetedet azzal, hogy hogyan kerültél Nyíregyházára.
Miskolcon születettem, de egyébként tarcali vagyok. Nyíregyházára akkor kerültem, amikor elkezdtem a főiskolán a testnevelés szakot 1987-ben. Azóta vagyok a városban tulajdonképpen.
Gyerekként mennyire érdekelt a média és a technika világa?
A média nem igazán, a technikai dolgok annál inkább, mert nagyapám fényképész volt. Nem tanulta, tehát nem ez volt a mestersége, de annyira értett hozzá, és olyan jól csinálta, hogy még Szerencsről is hozzá jártak igazolványképeket készíttetni. Ezért már általános iskolás koromban volt szerencsém elsajátítani a fotózás alapjait. Tudtam negatívot előhívni, nagyítani a képeket, és ilyen alap dolgokat. Persze akkor még nem voltak ilyen modern eszközök és technikák, mint ma, akkor még régi szovjet gépekkel dolgoztunk.
És hogyan tértél át a videózás világába?
A történet úgy folytatódik, hogy gimnazistaként Sárospatakon lehetőségem volt fotó fakultációra járni, a sportot pedig mindig is nagyon szerettem, és 17 éves koromban sikerült megfogalmazni a célomat, miszerint én sport-fotóriporter szeretnék lenni. Ezután elkerültem a katonaságra egy évre, majd jött a főiskola, ahol valamiért a fotózás teljesen eltűnt, és csak a sport maradt. Elvégeztem a testnevelés szakot, majd 6 évig Rakamazon és Nyírtelken általános iskolában tanítottam. Rakamazon volt egy velem egykorú fiatal srác, aki a Nyíregyházi Városi Televízióban elvégzett egy videós tanfolyamot, és ő adott a kezembe egy Panasonic M10-es videókamerát. ’91-ben ez jó technikának számított. Rakamazon, az iskolában, ahol dolgoztam volt egy ilyen kamera, és volt egy a művháznak is, így Ákossal tudtunk közösen dolgozni. Így váltotta az állóképet a mozgókép.
Szüleid mennyire mozognak hasonló pályán? Ők mivel foglalkoznak?
Egyáltalán nem. Édesapám tanár volt, Tokajban tanított, anyukám pedig bölcsődében, majd postán dolgozott, de tény, hogy még Tarcalon közel két évtizeden át ők voltak a mozi üzemvezetői. Végül is, ha így vesszük, a mozinak van köze a mozgóképhez. Akkoriban a tarcali mozi fantasztikus volt. Szép emlékek, de nem ez volt a kérdésed… Szóval semmi közük nem volt az én szakmámhoz.
Tulajdonképpen mikor és miért döntöttél úgy, hogy Nyíregyháza, és a helyi televíziónál leszel operatőr?
1991-ben vettem a kezembe először videókamerát, és annyira megtetszett , hogy ’93 tavaszán beiratkoztam én is a Nyíregyházi VTV operatőri tanfolyamára, ahol Márföldi Pista bácsi, és Miló Mihály mostani kollégám tanítottak. Nagyon színvonalas tanfolyam volt, nyáron levizsgáztunk, elkészült a vizsgafilmem. Na, annak is külön története van. Az egyik rakamazi M10-es kamerát kértem kölcsön és az unokahúgom ballagását videóztam. A felvett anyagot beraktam egy VHS lejátszóba, összekötöttem egy másik magnóval, és egy kistévén néztem a képet. Elindítottam a lejátszást, a tv-n néztem, hogy mit akarok vágni, a másik lejátszón pedig a Pause gombbal játszadoztam. Nagyon vicces volt, de sajnos kénytelen voltam így megoldani. Nekem nem volt saját felszerelésem, a TV pedig nem tudott adni.
Viszont kellőképpen kreatív voltál. Akkor ez a vágás Neked mennyi időbe telt?
Valós idő. Tehát amennyi felvétel a szalagon van, minimum annyi idő. Hiszen elindítod a lejátszást, és folyamatosan nézed és látnod kell, hogy mit akarsz vágni. Ma már teljesen más technikával dolgoznak a kollégák is, és nekem is sikerült egy modern berendezést beszerezni otthonra.
Végül milyen lett ennek a vágásnak az eredménye?
Olyan, amilyen… 4-est kaptam rá. Ha nagyon kutakodnánk, talán meg is találnánk valahol ezt a felvételt, mert én úgy tudom, hogy a televízió ezeket az anyagokat archiválta. 1994-től a tanítás mellet videósként dolgoztam egy Panasonic M40-es kamerával, nagyon sok alkalmi videót készítettem, ballagásokat, esküvőket, így tettem szert szakmai gyakorlatra. Aztán a Nyíregyházi TV-nél, hiány volt olyan operatőrből, aki hétvégén sporteseményekre szívesen elmegy, így kerültem én képbe. Készítettem pár felvételt, amelyek olyan jól sikerültek, hogy 1998. február elsejétől főállású munkahelyet ajánlottak.
Milyen érzés, hogy egy komplett technikai fejlődéssel párhuzamosan kellett dolgoznod?
Érdekes dolog ez. Úgy képzeld el, hogy ’96-ban a kollégák még úgy mentek ki forgatni, hogy ment egy operatőr a kamerával, és egy technikus, aki a hang és a kép rögzítésére alkalmas magnót vitte és kezelte. Azok az úgynevezett u-matic kamerák ugyanis nem rögzítettek sem képet, sem hangot. Én már nem dolgoztam ezzel a technikával, azóta viszont rengeteg kamera került a kezembe. Azért nem nehéz követni ezt a fejlődést, mert egyre jobbak a felszerelések, egyre könnyebb velük dolgozni.
Mit szeretsz az operatőri munkában a legjobban?
Fú ez jó kérdés… Nagyon nehéz megfogalmazni. El tudok jutni olyan helyekre, ahova más esetleg nem, és az ott látottakat képileg úgy meg tudom örökíteni, hogy a tv nézőknek az tetszik, és érezhetik azt, amit én éreztem ott. Képileg és hangilag úgy megörökíteni a dolgokat, hogy azt bárki szívesen megnézze. Szeretem például azokat a munkákat, ami nem csak egy rövid híradós anyag, hanem kicsit hosszabb, akár egy félórás magazinműsor. Ilyen volt például az „Örökségül kaptuk”, a „Mesél a híradó”, vagy mostanság a „Díszpolgár”.
Hogyan tudod mérni a visszajelzéseket? Hiszen van egy közvetítő csatorna, méghozzá a tv. Közvetlenül nem látod a reakciókat.
A visszhangokból. Nagyon sokszor olyan helyekről kapok visszajelzést, hogy meglepődök, hogy kik látták. És mint a jó mese, szájról szájra terjed, előbb utóbb eljut hozzám, hogy milyen vélemények voltak az adás láttán.
Elmondtad, hogy mit szeretsz benne a legjobban. Mit a legkevésbé?
Erre a kérdésre nincs válasz. Mindent szeretek benne. Inkább azt mondom, hogy mi az, ami fárasztó. Amikor egy napra nagyon sok a munka. Bejövök reggel, és óránként más helyszínre kell menni más szerkesztővel. Nemrég volt épp egy nagyrendezvény, aznap 7 híradós anyagot leforgattam, majd átmentem a helyszínre, végigfilmeztük az estét, összepakoltunk, visszamentünk a stúdióba, és ott kipakoltunk. Éjjel fél 2-kor értem haza. Az ilyen fárasztó tud lenni nagyon, de nem mondom rá azt, hogy nem szeretem.
Mennyire kötött vagy kötetlen a munkaidőd?
Ha egy sajtótájékoztatót kiírnak 10 órára, akkor 10 órára ott kell lenni. Ilyen szempontból kötött. Ha mondjuk délután 3-kor elkészült az utolsó felvételt, és utána nincs kiírva semmi, akkor vége a munkának aznapra. Ilyen szempontból kötetlen.
Milyen sikereket értél el operatőrként?
Ha látom, hogy valakinek tetszik az, amit elkészítettem, nekem az a legnagyobb siker. A 2000-es évek elején volt egy kollégám, Lengyel Attila, neki volt egy műsora, a „Célkeresztben”. Vele készítettünk egy olyan filmet, ami „A magyar szinkron” címet kapta. Ezzel eljutottunk a Kamera Hungária döntőjébe! Itt nem csak vetítették a filmeket, a döntőt is élőben közvetítették. Itt ugyan nem nyertünk, de hatalmas élmény volt, és szerintem óriási elismerés. A Megyei Pedagógia Intézettől kaptam egy elismerést az operatőri munkámért. Ferenczik Adrienne kolléganőmmel készítettünk a szklerózis multiplexről egy 10 perces műsort, amivel országos első helyezést értünk el egy pályázaton. Többször kaptunk Helyi érték díjat is.
Kudarcélményed is volt?
Három évvel ezelőtt egyik kollégámmal elkészítettünk egy filmet, amit beadtunk egy pályázatra. A bírálatba semmilyen negatív dolgot nem írtak, egyszerűen azt mondták, hogy nem nyert, és kész. Nem azért volt kudarc, mert nem nyertünk, hanem azért, mert amikor kérdeztük a miértet, akkor nem kaptunk választ. Nem mondtak olyat, amiből esetleg tanulhattunk volna.
Mi volt a legnagyobb bakid, amit valaha elkövettél?
Hál’ Istennek a televíziózás olyan, hogy utólag azért nagyon sok mindenen lehet javítani. Nyilván ha valamit nem veszek fel, azzal utólag sem lehet mit kezdeni, de a beállítások javíthatók. Volt egy nagy bakim, de az nem a televíziós korszakból. Annak idején, mikor alkalmi felvételeket készítettem, az egyik esküvőn megszorult a kazetta. Pedig jól tudtam, hogy azokat a VHS kazettákat be kell tenni a lejátszóba, és oda-vissza kell csévélni, hogy nincs-e hibája. És én ezt nem tettem meg. Betettem a nagyon nem olcsó kazettát a kamerámba, és a templomi szertartás közepén leállt a felvétel. Újra elindítottam, pár másodperc múlva megint leállt. Megint elindítottam és megint leállt. És nem tudtam felvenni azt a részt, nagyon ideges voltam, de volt ott egy kissrác, akitől elkértem a kézi kameráját, és a szertartás utolsó 10 percét azzal vettem fel.
Ha egy „egyszerű” híradós anyagot veszünk szemügyre, milyen beállításokra kell figyelned?
A legfontosabb, hogy előtte mit beszélünk meg a szerkesztővel. Mindig azt kell szem előtt tartanom, hogy mi lesz a végeredmény. Ha a szerkesztőnek van különleges kérése, például hogy legyen benne használható atmoszféra, hogy nem csak interjúzni akar, de az abban a pillanatban látható és hallható külső dolgokat is használni akarja, akkor ezekre különösen kell figyelnem.
Az Országos Mentőszolgálat szóvivője Győrfi Pál állítólag nagyon magas ember, nála trükközni kell a felvételek során. Nálad volt ilyen?
Dankó Laci kollégámmal készült egy fotó, amikor épp egy magas szerb kosarassal készítettünk interjút. Viccesen nézett ki. Annak idején, mikor elkezdtem a tv-s pályafutásomat, akkor a nyíregyházi kézilabdásoknak volt egy nagyon jó csapatuk, és volt 2 óriási kubai játékos, akikkel interjút készítettünk. Húztam az állványt ameddig gondoltam, belenéztem, és láttam, hogy még mindig alulról venném, még kevés. Teljesen fel kellett húzni az állványt, én már alig láttam valamit. Az akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, hisz előtte nem találkoztam ilyen magas emberekkel. Azóta kitanultam ezt a részt is. Vagy én állok a statívval egy magasabb szegélyre, vagy az alacsony interjúalanyt állítom fel, vagy nagy terpeszállás. Ilyesmik vannak.
Hogyan néz ki egy rövidebb híradós anyag élete?
Hú, ez hosszú lesz. Ha valaki például sajtótájékoztatót akar tartani, akkor elküldi nekünk a meghívót előző nap, vagy egy héttel korábban, ki mikor. Az aznapi szerkesztőnk megkapja, összeállítja, hogy miket akarunk leforgatni. A gyártásvezetőnk, Boronkay Feri bácsi megcsinálja a beosztást és „kiírja a falra”. Hétfő reggeltől a következő hét hétfő reggeléig van egy úgynevezett ügyeletes stáb, ahova csak lehet, ők mennek. Ha több helyszínen kell egyszerre lenni, akkor elő lehet venni a kettes stábot, majd a hármast, és a négyest. Tehát a falunkra az is kikerül, hogy melyik operatőr melyik szerkesztővel mikor és hova fog menni, és mit fognak forgatni. Általában reggel 9-re realizálódik mindez, de napközben is előfordulhat változás. Főleg, hogy két éve az MTVA-nak is bedolgozunk. Szóval miután megtudtam, hogy kivel és hol kell lennem, megbeszélem a szerkesztőmmel, hogy mik az elképzelései. Összepakolom a felszerelésem, kártya, mikrofon, elemek, világítás, mihez mi kell. Aztán elmegyünk a helyszínre, beállítom a kamerát úgy, hogy ne zavarjak senkit, és engem se zavarjon senki. Ha vége a forgatásnak, a memóriakártyát odaadom a szerkesztőnek, mert az a sajátja. Ha valamiért nincs neki, akkor persze van sajátom, azzal dolgozok, majd visszahozom a stúdióba, és a felvett anyagot behúzom egy közös szerverre. Ezután ő megírja a tudósítást a felvett anyagokhoz, majd átkerül a vágóhoz a történet, aki egy külön szobában láthatja már, hogy miből kell dolgoznia. A szerkesztő megy a vágóhoz, és narrációban felolvassa, amit mondani akar, majd közösen összevágják hangilag, végül a vágó ezt az egészet lefedi képpel. Így elkészül az anyag, amit a szerkesztő végignéz, és rábólint.
Majd lemegy a Híradóban, és vége is.
Na várjál! Ha kész az anyag, akkor jön a műsorvezető kollégánk, például Gaál Tamás, aki felmondja a híradót, a gyártásvezetőnk megírja a forgatókönyvet, hogy a Híradó hova fog bekerülni, így látja az aznapi fűző, hogy milyen hosszú lesz a műsor másodpercre pontosan. Amikor össze lett fűzve a teljes Híradó képpel, hanggal, elejétől a végéig, és lement adásban, akkor a közvetített anyagot utána szépen eltesszük emlékbe, archiváljuk. Na, itt van vége.
Mondtad, hogy van olyan nap, amikor sok helyszínre kell menned más-más szerkesztőkkel. Mennyire nehéz mindenkihez alkalmazkodni ilyen éles váltásokkal?
Régóta dolgozunk együtt a szerkesztő kollégáimmal, úgy érzem megismertük már egymást annyira, hogy ez ne jelentsen problémát. Minden szerkesztőnek más a munkastílusa, ehhez azt gondolom, könnyen tudok alkalmazkodni. Nekem mindig az az első, hogy a munka gyorsan, ügyesen, jól, precízen el legyen végezve. Ez a legfontosabb.
Milyen eseményeket szeretsz a legjobban videózni?
Sport. Egyértelmű, már csak a testnevelő tanári múltam miatt is. Amit még nagyon szeretek, az például a magyar történelemmel kapcsolatos események feldolgozása. Emellett persze nincs problémám a mindennapi híradózással sem.
Milyen érzés, amikor olyan koncertet kell felvenni, ahol szereted azt a zenét, ami szól?
Az jó! Jó ott lenni olyan koncerten, ahova amúgy is elmentem volna. A bulizás vagy táncolás részét azt nem tehetem meg, viszont a fülemmel magát a zenét azt hallom, és ez jó. Nagyon szívesen megcsinálom a munkámat akkor is. Sőt…
És mi a hobbid? Amikor nem operatőr vagy, akkor mit csinálsz?
Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de nekem a filmezés mindig ott van. December elején forgattam egy filmet, most is azt vágom otthon. A nagy lányom mondta a múltkor, hogy „Apa, de hát karácsony van!” Jó, és? Nekem ez a szórakozás is! Én annyira szeretem ezt csinálni, hogy akár hobbinak is nevezhetem. És szerencsére a családom is elfogadja ezt. Mert nem tudnám szívvel – lélekkel csinálni, hogyha nem lenne ilyen biztos és támogató a háttér.
Sokszor látunk Téged a kamera mögött hunyorítva. Nem szokott fájni a szemed?
Fájni nem szokott, de azt észrevettem, hogy a jobb szemem romlik. Sokszor, mikor állványról dolgozok, akkor a bal szememmel nézem már a keresőt, mert az tökéletes, a jobb szemem viszont már csak 80% körül van. Nem tudom, hogy azért-e, mert 21 éve a keresőt nézegetem, vagy mástól, de ez van.
Mik a jövőbeli terveid?
Egy olyan eseményre szeretnék eljutni, ami nagyon nem hétköznapi, és lehetőleg sport. Ha azt mondanák nekem, hogy Barcelona-ban egy focimeccsen odaállhatok a kamera mögé, és dolgozhatok, még azt mondanám, hogy én fizetnék érte! Ilyesmit szeretnék, de ez persze inkább álom, mint terv.
Végezetül térjünk ki a nevedre is, hiszen elég sok poén forrása lehet. Nem unod ezeket?
Erre csak azt szoktam mondani, hogy Nomen est omen – a név kötelez. Igen, sokan poénkodnak vele, de én még véletlenül sem haragszom ezekért. Én örülök, hogy engem úgy hívnak, ahogy!
