Kategória: Hétköznapi Hősök

Imádja a lovakat, ráadásul még ért is a nyelvükön! Korán megtanult dolgozni velük, és olyan magabiztossággal kezeli őket, hogy a nem létező félelem érzetem is elszállt, amikor felültetett engem Forte hátára. Határozott, erős és sportcipős a lovak közt; magas sarkús, csajos és laza a barátok közt. Most külföldre készül fogtechnikusként, de a lovakat nem szeretné sokáig a háttérbe szorítani, hiszen velük nőtt fel. Júniusban Márton Patrícia lett a kiválasztott hős!

 

Honnan jött a lovak szeretete?

Az egész család „ló-fan”. Igazából a nővérem által jött, mert kicsi korunkban ő kezdeményezte, hogy apukánk vigyen el minket lovagolni és onnantól nem volt megállás, gyakorlatilag megfertőzött minket a lovak szeretete. Kezdődött a legnagyobbal, a nővéremmel, aztán engem is elkapott és a húgomat is. Mindenkinek megvolt a saját lova, amin szeretett ülni, és amihez hozzászokott.

 

Mindig Nyíregyháza közelében, lovakkal laktatok?

Tulajdonképpen igen. Apukámék és a nővéremék most is tanyán laknak, én viszont már a városban.

 

Hol jobb lakni? Nagyváros közepén, vagy elszigetelve egy tanyán?

Mindkettőnek megvan a maga előnye. Tanyán csönd van, nincs szomszéd, akkor kel fel az ember nyugodtságban, amikor akar, és nem a mentőre, az utca zajára vagy a felettünk lakó szomszéd kopogására. Viszont a városban gyakorlatilag minden ott van a szádban, bármikor bárhova el tudsz menni. Itt nálunk, a tanyán, a legközelebbi bolt is legalább 5 km-re van, úgyhogy nagyon előre kell gondolkodni, hogy mi kell majd egy főzéshez.

 

Az El-Vándorló lovastanyán vagyunk, itt dolgozol, ha lehet így mondani. Honnan ered a név?

Apukám nevezte el, de persze van háttér sztorija. Volt egy időszak, amikor nagyon szökősek voltak a lovaink. Volt pár nagyon leleményes és okos pónink, akik nem elégedtek meg azzal a hellyel, amit mi kigondoltunk nekik a karámban, hanem alkalom adtán, ha úgy gondolták, akkor 1-1 fát kitoltak a hátukkal, és szökdöstek. Gyakorlatilag innen ered a név.

 

Lovas túrákat is szoktatok szervezni?

Igen, szoktunk. Általában évente 2 nagyobb, tavasszal és ősszel. Ezekre tapasztalt lovasokkal szoktunk menni, hiszen ez egész napos túra. Reggelivel kezdjük a napot, felnyergel mindenki, bepakoljuk a kis motyónkat a nyeregtáskába, és elmegyünk Nagykállóig. Ott megebédelünk, és ha a lovak is kipihenték magukat, akkor indulunk vissza.

 

Van jogosítványod, szóval különbséget tudsz tenni 120 és 1 lóerő között. Melyikkel könnyebb?

Sokszor az autót könnyebb, hiszen a motor nem gondolkodik. Ha beteszed 2-esbe, akkor az úgy fog menni, de egy ló érez és gondolkodik. És ha olyan napja van, hogy ő egyáltalán nem akar dolgozni, akkor jöhetnek a problémák. Ilyenkor kicsit helyre kell tenni őket, de ezt semmiképpen sem agresszióval, sokkal inkább pozitív megerősítéssel. Ehhez azért hozzátartozik, hogy mi folyamatosan tréningezzük a lovainkat, hiszen a gyerekek alatt is nyugodtan és kezelhetően kell viselkedniük.

 

Kanyarodjunk vissza a történeted elejére. Mi volt az első lovas élményed?

Azt hiszem az, amikor 2 évesen, először lóra ültem. Nagyon jó érzés volt már akkor is. Itt a közelben volt egy lovarda, ahol apukámék elkezdtek lovagolni. Oda elmentünk, és egyszerűen feltettek a lóra szőrén, vezettek egy pár kört, és utána már nem volt megállás. Erről természetesen fotó készült, és a mai napig otthon ki van rakva.

 

És azóta megállíthatatlanul lovagolsz. Minden nap felülsz?

Nem. Volt olyan időszak, amikor igen, szinte minden nap. Aztán inkább hétvégenként. Most pedig már a munka miatt sajnos van, hogy hétvégén sem jut rá időm, ugyanis most költöztem át Hegyeshalomra, mert fogtechnikusként Ausztriában szeretnék dolgozni, a szakmámban szeretnék elhelyezkedni. A lovaglás mindig is hobbi volt igazából, és ez most kicsit háttérbe szorul. Mivel ezzel nőttem fel, nagyon fog hiányozni, úgyhogy biztos, hogy majd ott is megtalálom a módját, hogy lóra ülhessek.

 

Hobbiként említed, de azért képesített oktató vagy. Hol lehet ezt tanulni?

Nagyon összetett dolog ez. Az, hogy olyan oktató legyen valaki, aki tudja is a szakmáját, fel tud ülni a lóra, és át tudja adni a tudást, az a nehéz. Az elméleti részét nagyon sok iskola tanítja Pesten vagy Kecskeméten például. Ahhoz hogy valaki tapasztalt lovas legyen, nagyon sokat kell lóra ülni, tapasztalni és tanulni. A lovaglás tényleg olyan sport, ahol mindig tudsz tanulni. És ugye pedagógusi képzés, és rátermettség is kell hogy legyen az emberben, mert a tudást nagyon nehéz átadni úgy, hogy a másik ember meg is értse.

 

Te hova jártál suliba?

Általánosba a Móricz Zsigmondba jártam itt Nyíregyházán, utána a Zrínyi Ilona Gimnáziumban végeztem, majd felmentem Pestre tanulni a fogtechnikát, utána fogászati asszisztenst és most a dentálhigénikusit csinálom. A lovas történetet is Pesten, a fogtechnika közben kezdtem el, amibe belecsúszott aztán a fogászati asszisztens is, tehát gyakorlatilag három suliba jártam egyszerre úgy, hogy közben elkezdtem dolgozni, és amikor hétvégén hazajöttem, akkor itt oktattam.

 

Egy ilyen lovas iskola hogy néz ki? Miket tanultál? Rendesen volt matek meg töri óra?

Neeem, persze hogy nem. Növénytan volt például, hogy mit eszik a ló, mi milyen hatással van rá. Technikai dolgokat is tanultunk, nyilván volt lovaglás óra, ahol nekem azt mondták, hogy „Köszönjük Patrícia, vizsgán jelenj meg!”. Tehát ez nem volt akkora nagy feladat nekem. Egy ilyen képzés változó, most már azt hiszem 2 év, nekem akkor egy fél év volt, ráadásul pár hónappal később csatlakoztam a csoporthoz, szóval nekem az nagyon rövid időszak volt.

 

Hányszor dobott már le ló?

Igazi tévhit az embernél, hogy ha leesett valaki, akkor őt ledobott a ló. Nem feltétlenül. Persze, estem már le én is, ha 6 kezem és 5 lábam lenne, azon sem tudnám megszámolni hányszor. Benne van a pakliban. Biciklivel is felborul az ember, amikor tanul. Nem vettem zokon ezeket az eséseket, mindig rögtön visszaültem. Soha fel sem merült bennem még az esések után sem, hogy ezt abbahagyjam. Mindig, amikor hazamentem, mondtam anyukámnak, hogy megint leestem, és még ő sem mondta soha, egyetlen egy alkalomra sem emlékszem, hogy hagyjam abba. Pedig volt, amikor az ügyeletről úgy jöttem ki, hogy a bal kezem válltól csuklóig volt begipszelve, a jobb kezemen az ujjaimon pedig két sín volt, mert ennyire rosszul estem. Még ekkor is, amint levették rólam ezeket, első dolgom volt, hogy visszaültem a lóra.

 

Egy hős vagy! Milyen trükköket tanítottál már lónak?

Nagyon sok lovunk tud ülni és feküdni. Mikor gyerekek voltunk, akkor a csikós programot azt nagyon kentük-vágtuk, ott szőrén ültük meg a lovat, és nagyon sokukat megtanítottuk ülni meg feküdni, és ez a mai napig megvan bennük. Nem trükk, de futószáron dolgozva szóra tudják a vezényszavakat: lép, üget, vágta és áll. Ezeket mindegyikük tudja.

 

Mi a különbség kutya és ló tanítása között?

Egészen más. A kutya intelligensebb, mint a ló. A ló nem ragaszkodik annyira a gazdájához, nem véletlenül mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja. A ló is rengeteg pozitív élményt és érzést tud adni, gondolkodik ő is, de azért nincs olyan okos, mint egy kutya.

 

Most hány lovatok van, és mennyit tudtok velük foglalkozni?

Jelenleg 15 saját és 5 bértartott ló van nálunk. Nem egyszerű, mert ahhoz, hogy okosak, nyugodtak és engedelmesek legyenek, nagyon sokat kell velük dolgozni. Nálunk nincs olyan, hogy egy ló csak áll a karámban, minden nap foglalkozunk velük, mindegyik aktív. És hozzáteszem, mindegyik levizsgázott iskola ló! A húgom, a nővérem, és én, valamint két segédoktató, tehát 5-en dolgozunk velük.

 

Van lovas példaképed?

Nincs. Sok edzővel dolgoztam már, de példakép nincs. Maradandó élményt az első lovas edzőm adott, akivel olyan 8 éves koromban dolgoztam komolyabban. Tudott a gyerekek nyelvén beszélni, és ez volt a legfontosabb! Olyan, akire azt mondanám, hogy „Hú, én úgy szeretnék lovagolni, mint Ő!”, olyan nincs. Én magamnak akarok megfelelni.

 

Mi volt a legnagyobb sikered?

Igazából nem tudom. Nagyon régen, általános iskolás és gimis koromban versenyeztem, és 2006-ban megyei bajnok voltam. Anno a póni klubozást kezdtük el csinálni, és ott általában dobogós helyeket szereztünk meg a húgommal. A legnagyobb eredményem – ha lehet így mondani – szintén póni klubos történet, egy országos 5. hely. Rendeztek egy selejtezőt, aminek a segítségével kiválasztották az ország 12 legjobbját. Ők megmérettettek, és az első 4 helyezett mehetett Franciaországba. És ezen a versenyen lettem én 5. Ez siker és kicsit csalódás is egyben, de én sose arra mentem, hogy díjakat zsebeljek be. Mi tényleg azért kezdtünk el lovagolni, hogy élményt adjon. Kikapcsolódtunk hétvégén, iskola után bejártunk mindent. Oktatóként a siker az, ha látom, hogy a „diákjaim” fejlődnek és szeretnek lovagolni. Jó érzés visszahallani, hogy valaki egy nyaralás alkalmával például elmegy lovagolni, és ott látják rajta, hogy nem ma kezdte. Sokan így jutnak el hozzánk is, hogy ezt vagy azt látták lovagolni, és hallották, hogy itt tanultak, és mennyire szeretik. Magánemberként pedig inkább úgy mondanám, hogy most hajtok a sikerre a külföldi munkával. Nagyon családcentrikus vagyok, szóval a babázást sem akarom nagyon későre tolni. Magamnak szeretnék mindent megteremteni, és sajnos erre külföldön nagyobb az esély.

 

Ha kint fogsz dolgozni, akkor lakni is kint fogsz gondolom. Mi az elképzelés? Belváros, vagy valahol kintebb?

Inkább belváros, mert az kényelmesebb családi szempontból is, és egy fiatalnak is jobb, mert azért néha el kell menni moziba vagy egy-egy buliba. Ezt a tanyasi életet akkor élveztem nagyon, amikor Pestre jártam iskolába, és ott egész héten tényleg olyan tömeg volt, hogy a mozgólépcsőn nem tudtam felmenni, mert még az öreg mama is lelökött, úgy szaladt mindenki. És hétvégén hazajöttem, szombaton kijöttem, és az iszonyú megnyugvás volt. Nincs zaj, nincs tömeg, nincs mozgólépcső, nincs metró. Nagyon megnyugtató érzés volt.

 

Volt, amit kudarcként éltél meg?

Nyilván megél az ember kudarcokat, de én nem úgy élem meg, hogy úristen, most jaj mi lesz, hanem egyszerűen megtörtént, semmi baj, felállok, és megyek tovább, csinálom a dolgomat. Lehet, hogy annak akkor úgy kellett történnie, és majd lesz egy másik út, ami könnyebb lesz, vagy olyan közeg, ahol jobban fogom magam érezni. Szerencsére suliban sem volt gond. Fogtechnikára is felvételiztek ezer valahány százan, akik közül 30-at vettek fel állami képzésre, amiben én benne voltam. Szóval inkább úgy mondanám, hogy nem élem meg hatalmas kudarcként a problémákat. Úgy van belénk nevelve, hogy menni kell és csinálni a dolgunkat.

 

Ez ilyen tipikus lovas mentalitás?

Inkább a Márton mentalitás.

 

Gondolom nem sok szabadidőd marad. Ami van, azt mivel szoktad tölteni?

Szeretek sportolni. A lovaglás mellett azért más mozgás is kell a szervezetnek főleg így, hogy erre egyre kevesebb időm jut. Szeretek például thaibox-olni. Mondjuk nem csoportosan, vagy úgy hogy összeraknak egy másik lánnyal, és kezdhetitek a harcot. Nem az összeverés a lényeg nálam, hanem hogy egy edzőteremben egy edzővel dolgozom, aki megtanít technikásan sportolni, és kidühönghetem magam. Gyerekkoromban ebből például volt rossz élményem. Elmentem, és mondták hogy milyen ügyes meg erős vagy – már csak a lovaglás miatt is – és összeállítottak valakivel, és az volt az első, hogy a rutinosabb ellenfelem összeverte a fejem. Az első boxórámról is úgy jöttem ki, hogy beverték az orrom, és vérzett.

 

Mi a helyzet a pasikkal? A Te mesédben nem is a szőke herceg jön fehér lovon, hanem Te mész elé lóháton?

Nagyon nem. Én olyan típus vagyok, hogy soha nem mennék oda senkihez. Most van egy stabil kapcsolatom, nemrég össze is költöztünk. Szóval ilyen téren minden rendben van, de azért neki is küzdeni kellett. Nem vagyok egy olyan lány, aki könnyen odaadja magát, jó párszor el is utasítottam. Voltak azért nehézségek, mert ő kint dolgozott Németországban, és csak azért jött haza, hogy találkozzon velem. Volt hogy 1,5 – 2 hónapot is külön voltunk, és Skype-on tartottuk a kapcsolatot, de mindig megoldottunk mindent, hol ő jött haza, hol én mentem ki hozzá. Az elmúlt egy évben ültem annyit repülőn, mint egy nagykövet…

 

Mik szoktak lenni a reakciók, amikor kiderül, hogy lovakkal foglalkozol?

Meglepődnek, és jönnek a kérdések, hogy mióta, hol, hogy lehet elkezdeni, stb. A párom például annyit mondott rá: „Hmm… Lovaglás… Mi az!?” – és legyintett egyet. „Ráülsz, vagy épp állsz a pálya közepén és magyarázol.” – gondolta ő… Aztán kihoztam, nézze meg, hogy dolgozok. Egy nap átszerelek 50-szer egy lovat, tudni kell fejből, hogy melyik gyereknek milyen felszerelés kell, milyen szinten tart, az utolsó órát hol hagyta abba. Ezt 30-40 lovasnál megjegyezni nem kis agymunka, és hatalmas felelősség. Bánni kell egy 500 kilós lóval, és közben kommunikálni az emberrel is, összhangba hozni őket úgy, hogy mindkettejüknek pozitív élmény maradjon. Aztán fel is ültettem a párom egy lóra… Egy fél óra futószárazás után megmutattam neki hogy mi az az izomláz. A második nap olyan szinten előjött neki, hogy egy hétig alig tudott járni. Konkrétan úgy ment, mint akinek a lába között maradt a ló. Nem tudta eldönteni, hogy felfelé vagy lefelé rosszabb lépcsőn menni. Azóta tanulja a lovaglást, és ha itthon vagyunk, ő szokta mondani, hogy jöjjünk ki lovagolni.

 

Így kell kiharcolni a tiszteletet! Gratulálok! Újabban az egyik kedvenc kérdésem, hogy mi volt a jeled az oviban?

Szívecske.

 

Reméltem hogy ló.

Nem, sajnos nem. Olyan nem is volt senkinek. Nem én választottam, ezt kaptam. Lehet hogy azért, mert nagyon társasági ember vagyok!? Szeretek mindenféle állatot, és szeretem, ha barátok vesznek körül. Szükségem is van rá, hogy emberek vegyenek körül, mert nagyon beszélős típus vagyok, és nem szeretek otthon ülni. Jó persze, néha otthon is meg lehet nézni egy-egy filmet, de inkább az éjjel-nappal csavargás a jellemző rám.

 

Na! Merre szoktatok csavarogni?

Szeretünk éttermekbe járni és a legkülönlegesebb kajákat megkóstolni. Nagy evők vagyunk, és én nagyon szeretem például a tengeri herkentyűket. Szeretünk moziba járni. Bulizni azt annyira már nem, a nővérem miatt elég hamar kibuliztam magam, mert 15 évesen már mentem velük. Most már inkább a kirándulás vonz Tokajba vagy akár külföldre.

 

Mennyire vagy tűsarkús típus?

Nagyon! Rettenetesen! Itt nyilván nem látnak engem tűsarkúban, de amikor találkozok egy lovassal a városban, 99%-ban magas sarkút hordok, és abból sem az 5, hanem a 10-15 centis változatokat, és meg sem ismernek. Csodálkoznak, hogy „Jé, Neked így néz ki a városi éned!?”. Nagyon cipőmániás vagyok, most azt hiszem 68 párnál járok. Szeretek sminkelni is, szóval a hétköznapokban elég csajos vagyok, de itt nem ez a lényeg, hanem hogy át tudjam adni azt a tudást, amiért jönnek.

 

Láttam, hogy bal kezes vagy. Ez mennyire jelent gondot?

Lovaglás szempontjából nem igazán, hiszen szimmetrikusan ülök a lovon. Amikor oktattak, vagy amikor én oktatok, akkor viszont mindent át kell fordítani. Illetve a fogászati szakmában nehéz, hiszen minden szék és eszköz alapvetően jobbkezesekre van tervezve.

 

Visszatérve még picit a lovagláshoz… Lovakkal kapcsolatban mik a hosszú távú terveid?

Most a lovaglás egy kicsit háttérbe fog szorul a külföldi munka miatt, de a jövőben mindenképpen szeretnék lovat tudni a közelemben, akár sajátként, akár csak eljárni valahova. A lovaglás az egy olyan dolog, ami soha nem fog kimaradni az életemben. Mindig velem lesz! Ez 100%!

 

Mit tanultál Te a lovaktól?

Türelmet, kitartást és kommunikációt. Ők ugye nem beszélnek, mégis kommunikálni kell velük! Alkalmazkodást, hiszen ülök egy ló hátán, és egymáshoz kell tudni alkalmazkodni. És ezeket nem csak a lovaknál lehet „hasznosítani”, hanem az embereknél is. Mondjuk nekem a barátkozás sose jelentett gondot, van olyan barátnőm, akivel 17 éve vagyunk barátnők.

 

Miért jó lovagolni?

Mert olyan szabadságérzetet ad, amit mindenkinek meg kellene tapasztalni!

Egy pszichológusnak ilyennek kell lennie! Ahogy beléptem mosolygott, kedves volt és közvetlen. Pillanatok alatt sikerült feloldódnom, és a beszélgetés során többször a fejemhez kellett kapnom, mert elfelejtettem, hogy mint riporter vagyok ott, nem páciensként. Ő olyan személy, akivel az ember szívesen leül beszélgetni. Sok témában tud segíteni, praxisa során több érdekes esettel találkozott. Amit az emberek fejébe szeretnénk vésni, hogy aki ilyen helyre jár, nem feltétlenül beteg, nem kell szégyellni! Májusban Pető Edit, pszichológussal beszélgettem hosszasan.

 

Miért lesz valaki pszichológus?

A legritkább eset, ami elő szokott fordulni, hogy valaki gyermekkorában kitűzi magának, hogy ő pszichológus szeretne lenni. A leggyakoribb, hogy korán tudja azt, hogy embereken szeretne segíteni, és ez irányba indul tanulmányait és munkáit illetően. Eközben óhatatlanul találkozik a pszichológia tudományával, és ha megérinti, akkor ebbe az irányba megy tovább, mert tudja, hogy így szeretne segíteni másokon.

 

Konkrétan nálad mi volt az indok? Te miért lettél pszichológus?

Én alapvetően egészségügyi pályán indultam el, és amikor megtapasztaltam a főiskolai gyakorlataim kapcsán, hogy szeretem ezt a munkát, szeretek emberekkel foglalkozni, és hogy egy jó szó mennyit segíthet másoknak, akkor kezdett igazán körvonalazódni bennem, hogy ez a pálya nekem való, és ezt szeretném csinálni!

 

Mindig volt türelmed az emberekhez?

Igen. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy foglalkozzak az emberek lelkével már akkor is, mikor még nem voltam pszichológus. Jó hallgatóság és jó beszélgetőtárs voltam, tehát az alap adottságok megvoltak. Főleg általános iskola felső tagozatában, a barátságaimban látszódott ez igazán. Megbízhattak bennem, és bármilyen problémával tudtak és mertek hozzám fordulni. Középiskolában pedig ez tovább erősödött.

 

Legutóbb egy óvónővel készítettem interjút, akkor eldöntöttem, rá fogok kérdezni az óvodai jelekre. Mi volt a jeled az oviban?

Házikó.

 

Ennek lehet köze ahhoz, hogy mi lettél? Milyen pszichológiai jelentése lehet?

Alapvetően az emberek fogalomtárában a ház, az otthon egyfajta nyugalmat és biztonságot, stabilitást jelent. A mélylélektanban a ház szimbolikája a személyiséget, és annak mélységeit tükrözi.

 

Te milyen voltál? Aki ha feladat van, azonnal jelentkezik, és majd Ő megcsinálja, vagy a háttérben meghúzódó típus?

Az utóbbi. Viszont ezeket a háttérmunkákat mindig flottul, precízen megcsináltam, és magam körül mindig mindent rendben tartottam.

 

Ez számomra kicsit érdekes kettősség. Mi a csillagjegyed?

Kos.

 

Nem feltétlenül erre tippeltem volna. Apropó. Az ember csillagjegye tényleg ennyire egyértelmű? Mit gondolsz az asztrológiáról?

Nem értek hozzá, de azt gondolom, ott egy nagyon tág leírás van, és ha pár pontban magunkra ismerünk, akkor hajlamosak vagyunk az egészet elfogadni, hogy ez bizony tényleg így van, és akár tudat alatt a többi jellemzőt is „kifejleszteni” magunkban. Bár az gyakoribb, amikor elolvasom, és elhiszem ha jót ír. Ha nem, akkor „hülyeségnek” titulálom.

 

Én pont fordítva gondoltam volna, hogy ha negatív, akkor hajlamosak elhinni. Ezek szerint mégsem annyira „beteg” a magyar társadalom?

Sajnos mentális egészségünk szempontjából igencsak sereghajtóak vagyunk. Nem azt mondanám, hogy betegek vagyunk, inkább a mentalitással vannak gondok, hogy mindenhez túl negatívan állunk hozzá. Talán egy kicsit úgymond történelmi örökség is ez a szomorkodás. Nem véletlen a mondás sem, hogy sírva vigad a magyar. Sokszor, ha lenne rá lehetőségünk, akkor sem vagyunk elég optimisták, nem úgy, mint a nyugat-európai társadalmak többsége. Ők sokkal derűlátóbbak.

 

Ha már Nyugat-Európát említetted. Hozzájuk képest a magyar embereknek mennyire van nagyobb szükségük pszichológusokra?

Inkább azt mondanám, hogy mennyire lenne… Itt sajnos nem bevett dolog, hogy valaki szakemberhez forduljon, mert azt mondják, hogy „Én nem vagyok hülye!”. Holott erről szó sincs. A magyar embereknek sokkal nagyobb szüksége lenne ilyen irányú segítségre. Akár tartósabban, akár csak időnként.

 

Tulajdonképpen, aki pszichológushoz megy, az akkor nem beteg. Vagy igen!?

Nem feltétlenül. Vannak olyanok, akiknél diagnosztizáltak valamilyen pszichiátriai betegséget, nekik javasolhatnak pszichiátriai terápiát, hogy hatásosabb legyen a kezelés, és gyorsabb a gyógyulás. Ők betegek. Akik csak valamilyen élethelyzeti nehézséggel küzdenek, krízissel, válsággal, elakadnak, nem tudnak tovább lépni, kimerülnek az energiatartalékaik, ők nem betegek. Sőt, van aki csak időnként jön el, szinte csak beszélgetni.

 

Mennyivel másabb egy pszichológus, mint egy közeli baráti kör tanácsa?

Alapvető különbség, hogy a pszichológus mindig objektív, a problémát úgy látja, ahogy az valójában van. Ezáltal hatékonyabban tud segíteni, de azért a szociális kapcsolatok jelentőségét se becsüljük le. Elmondják, hogy ők hogy gondolják, ami vagy működik a segítségkérő egyénnél, vagy nem. Viszont már az a tudat, hogy a barátok velem vannak, és meghallgatnak, már az óriási segítség tud lenni. Ugyanakkor egy mély krízisből egy barát nem fog tudni segíteni kimozdulni, mert sokszor elfogult, és beleviszi a saját tapasztalatait, érzéseit. Egy objektív szakember türelemmel és rengeteg empátiával saját megoldásokat kibontakoztatva nagyon sokat tud segíteni nagyon rövid idő alatt.

 

Az lehetséges, hogy egy hosszabb kezelés alatt a pszichológus is nagyon bevonódik érzelmileg?

Elméletileg lehetséges, de nem szabad ilyen hibát elkövetni. Észre kell venni magunkon, és ilyenkor kollégához tudunk fordulni, illetve egy idő után, bizonyos gyakorlatokkal saját magunkban is észrevesszük, és helyre tudjuk tenni.

 

Említetted, hogy a kulcsszó az, hogy objektív. Egy gyásznál ez egyértelmű. De mi a helyzet egy párkapcsolati problémánál, ahol két félről van szó?

Ha a másik fél is motivált a probléma megoldásában, akkor őt is meghallgatom legalább egy alkalommal, és akkor könnyű dolgom van. Ha ez nem így működik, akkor csak az egyik felet hallgatom meg, de az általa elmondottakból is viszonylag gyorsan kibontakozik előttem a probléma egésze. Olvasok a sorok között. Természetesen a saját szemszögéből mondja el, ugyanakkor rengeteg mindent elmond az egész jelenséggel kapcsolatban is, amiből egy jó szakember tud következtetni.

 

Milyen problémákkal fordulnak hozzád a leggyakrabban?

A stresszhez társuló problémákkal első sorban. Sok a pánikbeteg, akik valamilyen szorongással küzdenek, vagy épp depresszióval. Olyan testi vagy egészségügyi problémákkal, aminek eddig  nem sikerült kideríteni az okát, vagy azt találták, hogy nincs szervi háttere. Ezek a pszichoszomatikus betegségek. Jönnek krízisekkel, és traumákkal is. Nagyon széles a skála.

 

Mennyire szokták megfogadni azokat a tanácsokat, amiket gyakorlatilag Te mondatsz ki velük?

Nyilván egy részletes problémafeltárással indul minden, majd összeáll a kép. Problémafüggően természetesen célirányos tanácsokat én is szoktam adni, hogy mitől lehetne jobb az állapota vagy a kedve, mit tehet, hogy a szociális kapcsolatai erősödjenek. Ezek az illetőnek jót tesznek, tehát meg szokták fogadni. Nagyon ritka az az eset, amikor tiltakozik a tanácsok ellen. Aki eljut odáig, hogy elmegy egy pszichológushoz, az már nyitott, hogy az ott kapott tanácsokat befogadja és alkalmazza. Ráadásul tudatosul bennük, hogy amit megbeszélünk, az nekik lesz jó.

 

Ha valakinek problémája van, pszichológushoz megy. Mi van akkor, ha egy pszichológusnak van valami problémája? Neked például, ha van, kihez fordulsz?

Egyszer fordult elő, hogy egy kollégámhoz jártam, mert tényleg olyan súlyos élethelyzeti problémával kellett szembenéztem, amivel kapcsolatban láttam, hogy kell egy szaksegítség. Ekkor kellett nekem segítséget kérnem, de alapvetően én önmagam szoktam a lelki bajaimat kezelgetni. Kicsit nehéz, mert hiába van elméleti tudás, ha önmagamról van szó, már nem tudok annyira objektív lenni. Nem lehetetlen, én szoktam alkalmazni önmagamon.

 

Azt elmondod, hogy mi volt ez az élethelyzeti probléma?

Igen. A válásommal kapcsolatban. Akkor ott úgy éreztem, hogy összedőlt az életem. Nem csak érzelmileg, hanem minden lehetséges szempontból. Váratlanul ért és nagy csapásként értékeltem. Ekkor gondoltam úgy, hogy sokkal gyorsabban és könnyebben lábalok ki ebből a helyzetből, ha van egy szaksegítségem.

 

Mennyire tudod a rendelőben hagyni a pszichológust?

Nem mindig egyszerű. A legtöbbször azonban sikerül, hogy ha becsukom az ajtót, gyorsan változtatok egyet a gondolatmenetemen, és már nem az itteni dolgokra gondolok, hanem a kislányaimra, a saját hivatalos ügyeim intézésére. Néhány perc alatt sikerül átállni. Társaságban azonban sajnos többször előfordul, hogy kiöntik a lelküket olyankor, amikor én csak szórakozni szeretnék, vagy kikapcsolódni. Ilyenkor nyilván nem mondhatom azt, hogy hagyjál békén. Vagy amikor bemutatnak valahol, és kiderül, hogy mivel foglalkozom, akkor már nincs is más téma, csak az aktuális problémák. Ezekkel nekem meg kell küzdeni.

 

Van olyan, hogy lehetetlen eset?

Szerintem nincs. Olyat már mondtam, hogy én nem tudok segíteni, de rögtön mondtam, hogy ki igen, ki az, aki az adott terápiás eljárásban jártas. Ahogy a példaképem mondja, Csernus: „Mindig van kiút! Mindig!”

 

Mi volt a legextrémebb probléma, amivel találkoztál?

Na ezen kicsit gondolkodnom kell… Emlékszem egy esetre! Egy férfi páciens jelentkezett azzal a panasszal, hogy párkapcsolati gondjai vannak, bizonytalan, és a döntéshozatalban kellene tanácsot adnom. Adtam neki egy időpontot, és kiderült, hogy az illetőnek egyszerre 10 működtetett párkapcsolata van, és ezekből kellett volna kisilabizálnom, hogy melyik maradjon meg egyetlennek. Később kiderült, hogy a családon belül ilyesmi már előfordult, tehát neki ez egy rossz példa volt. Mondtam, hogy lehet ezen változtatni, de hosszú és időnként kemény időszak lesz. Egy darabig járt is hozzám, aztán önszántából megszakította velem a kapcsolatot, mert úgy érezte, hogy neki ez nem fog menni, és kényelmesebb a régi élete.

 

Ez esetleg a 10-es szám miatt lehet extrém, mert alapvetően előfordul, hogy egy ember két párkapcsolat között hezitál. Látom még van extrém példád.

Igen. Szorongásos zavarral jelentkezett be egy férfi beteg, amit nem akart jobban kifejteni. Amikor megjelent, és feloldódott, akkor elmondta, hogy a szorongása hátterében a korábbi börtönbüntetés, és a hozzá kapcsolódó történések állnak. Ő megdöbbentő dolgokat mesélt magáról is, és a börtönéveiről is. Én nem ítélkezem, ha valaki bejelentkezik, akkor a problémát akarom megoldani, és pont. Illetve volt egy másik betegem, egy hölgy, poszttraumás stressz-szindrómával jelentkezett. Kiderült hogy évekkel ezelőtt egy hölgy rokonát különös kegyetlenséggel ölték meg. Nem fejtem ki jobban, bármilyen horrorfilmben helyt állna. És erről az esetről a hölgy tudomást szerzett, és a terhét nem bírta el.

 

Ezek elég negatív esetek. Van olyan, amikor valaki nem ennyire negatív dolgokkal érkezik?

Egy-két eset mindig van, amikor valaki összegyűjti a mondandóját, kétségeit, dilemmáit, és időnként bejelentkezik. Nem jár rendszeresen, csak néha eljön beszélgetni egy szakemberrel, aki esetleg rámutat arra is, ha az illető téved. Ilyenek előfordulnak. Illetve pozitívnak értékelem azt is, amikor valaki észrevesz magán valamilyen hiányosságot, és a teljesebb élet reményében eljön, hogy fejlesszük a személyiségét például. Ezek pozitív munkák.

 

Mi volt a legnagyobb sikered?

Egy nő beteg olyan fokú többszörös szorongásos zavarral küszködött, hogy nemhogy a házból nem mert kilépni, hanem az ágyából sem mert kikelni. Irracionális félelmek között élte az életét. Az első alkalomra kísérettel jött úgy, hogy kísérőjének egy darabig bent kellett maradnia, míg a hölgy megnyugszik. Egy év múlva visszakapta az életét. Tudta folytatni a hivatását, párkapcsolatra talált, ami már évek óta nem volt az életében. Ezt, hogy „visszakapta az életét” ő maga mondta az utolsó találkozásunkkor, amitől nagyon boldog voltam.

 

És mi volt a legnagyobb kudarc?

Egy párkapcsolati probléma volt, ahol nagyon szerettem volna segíteni a feleknek egyénileg. Az általam kapott tanácsokat pedig felhasználták egymás ellen… Egy fura játszmába kezdtek, ahol bántották egymást, és kisarkítva az általam elmondottakat, azok bizonyos részleteit arra használták fel, hogy egymást bántsák és megalázzák első sorban mások előtt. Ez totálisan letaglózott. Hatalmas pofonként értékeltem. Megdöbbentő, hogy a segítő szándékot ártásként használták fel.

 

Sok a tapasztalat. Mennyire lettél jó emberismerő?

Erre azt szoktam mondani, hogy nem vagyok vak. Ha látok egy szituációt, látom azt is, hogy hogyan kellett volna helyesen megoldani. Pár mondat után egy emberről is tudom, ha problémák vannak. Viszont ezeket soha nem kommunikálom, megtartom magamnak. És egyébként is igyekszem ezeket kihagyni az életemből. Nem szabad, hogy egy pszichológusnak arról szóljon az élete, hogy másokat analizál.

 

Mások problémái akkor semmilyen hatással nincsenek a Te saját hétköznapjaidra?

De. Azért sajnos előfordul, főleg ha nagyon traumatikus dolgokat hallok. Otthon is gondolkodom, hogy vajon mi lehet az illetővel, nincs-e bajban. Öngyilkossági gondolatok esetén például, sajnos hazaviszem, és gondolok arra, hogy remélem nincs baj. Ilyenkor biztosítom őket arról, hogy bármikor, akár éjszaka is hívhatnak. Ezeket kénytelen vagyok hazavinni, de szerencsére ezek nem mindennaposak.

 

Mondtad hogy nagy példaképed Dr. Csernus Imre. Mi az, amit esetleg tőle megtanultál?

Ő nem titkolja, hogy megjárta a poklot. A saját erejéből jött ki olyan mélységekből, amiből mások segítséggel sem nagyon tudnak. Ezért példaértékű számomra az is, amit önmagáért tett és a szaktudása is, ahogy az emberekhez viszonyul, figyelemmel és törődéssel. Szakmailag és az életútja is példaértékű számomra.

 

Személyesen is találkoztál vele?

Igen! Nagyon kedves embernek ismertem meg. Egyszer találkoztam vele személyesen a Budai Egészségügyi Központban volt magánrendelése, én pedig akkor egy egészségügyi alkalmassági vizsgára mentem ugyanide. A „véletlen” műve. Rendkívül udvarias és kedves, nem olyan, mint aki annakidején a médiában szerepelt.

 

Szerinted mennyire lettek elfogadottak a pszichológusok, vagy mennyire változott a megítélésük az ilyen emberek hatására, mint például Csernus?

Szerintem a médiában a közismert pszichológusok nyilatkozatai azért jó hatásúak, mert elfogadhatóbbá teszik azt, amit most még sokan szégyellnek. Más megítélés alá esik az egész.

 

Mit szeretnél elérni pszichológusként és magánemberként?

A pszichoszomatikus tünetek és betegségek érdekelnek, távlati célok között szerepel, hogy ebből írjak egy disszertációt, ezzel szeretnék nagyon komolyan foglalkozni, ugyanis egyre több van belőlük, amire nem mindig jók a gyógyszeres kezelések például, mert csak a tünetet kezelik, nem a problémát. Magánemberként pedig a cél, hogy boldog legyek.

 

Mi az, amit esetleg a pácienseidtől megtanultál?

Mindenkitől tanulok valamit, nagy általánosságokat nem tudok megfogalmazni. Ahogy feltárul az életük, a személyiségük, úgy mondanám, hogy mindig mindenkitől kapok valamit. Amit eltárolok, és ha szükségem van rá, előveszem. Ha negatív dolgot kapok, ami szerencsére ritkán fordul elő, akkor tartok egy önvizsgálatot, tanulok belőle, és kidobom. Semmiképpen sem tárolom. És másoknak is ezt szoktam javasolni. Ne rakjunk el negatív dolgokat, csak azok pozitív hozadékát!

 

Mi volt a legpozitívabb, amit kaptál?

Egy több oldalas köszönőlevél egy fiatal női páciensemtől, aki részletesen leírta nekem, hogy nem csak az én segítségnyújtásom ideje alatt, hanem hónapokkal, évekkel később is, a gondolataim, mondataim és tanácsaim az életét olyan szinten tudták menedzselni, olyan mértékben tudott boldog lenni, amiért a háláját nem győzte kifejezni. Ez óriási dolog volt a számomra, mai napig, ha mélyponton vagyok, el szoktam olvasni.

 

Mennyi szabadidőd van amellett, hogy pszichológusként „üzemelsz” éjjel-nappal?

Nem túl sok, mert van két kislányom, 5 és 8 évesek, akiket egyedül nevelek, és imádok velük lenni. Ők töltik ki a szabadidőm nagy részét. Néha egy kis szórakozásként pedig koncertre megyek, vagy kirándulok. Azok a programok, amikre effektív el is tudok jutni, azok a városban megrendezett események. Alapvetően pedig a magyar együtteseket szeretem nagyon. Annak idején szerettem a Republic-ot, Tankcsapdát, Kis Pál és a borz, de ki vagyok békülve a mai slágeres, populáris előadókkal is. Hobbim így nem is nagyon marad, ha van időm, akkor olvasok. Régen sokat utaztam, most már erre nem nagyon van időm. Nagyon szeretek új helyeket felfedezni, amik nincsenek felkapva, talán eldugott is, de megvan a maga szépsége.

 

Milyen romantikus beállítottságú vagy. Mit mondanál, miért érdemes bárkinek egy pszichológust felkeresni?

Van, akinek eleve javasolt a terápia, akkor egyértelmű. Ha valaki úgy érzi, hogy bizonyos pontokon megrekedt az élete, és hosszabb ideje nem tud ebben előre lépni, akkor érdemes egy szaksegítséget igénybe venni. Tragédia vagy trauma után is ajánlatos. Nem kell feltétlenül tönkremennie egy kapcsolatnak, időben segítséget lehet kérni! Ne a problémáinkban éljünk, lépjünk ki belőlük!

…és ezermester, és pszichológus, és orvos, és színész, és mesemondó, és énekes, és logisztikai szakember. Mert egy igazán lelkiismeretes ember, aki gyerekekkel foglalkozik, minden szerepet be tud tölteni. Nem óvónőnek készült, de amint megérezte a gyerekek szeretetét, tudta hogy merre tart az útja. Vallja, hogy az ember a lelke mélyén örökre gyermek marad! Engem is nagyon kedvesen fogadott. Április hőse a Margaréta Óvoda „Ancsa óvó nénije”, Hegedűsné Balogh Anna.

 

Milyen volt a gyermekkora? Mire emlékszik vissza?

Messzemenőkig, egészen pici koromra is. Már amikor egy kicsit is kezdtem eszmélni a világra, nagyon sok történésre vissza tudok emlékezni. Az első emlékem az, hogy állok a kajszibarackfa alatt totyogós kis ruhában kikötődött cipőfűzővel és van egy nagy fekete macskánk. Kemecsén születettem, ott nőttem fel, és mindenféle állatunk volt. Nem voltam babonás a fekete macska miatt, és imádtam a kutyánkat is. 1986-ban költöztünk Nyíregyházára, azóta itt élünk. Igazán élhető és szép város, szeretek itt élni.

 

Járt bölcsődébe és óvodába?

Nem. Abban az időben az édesanyám otthon volt, és a gyermeknevelés volt az elsődleges profilja. Nagyon sokat foglalkozott velem, barkácsoltunk, varrtunk, mesélt nekem. Valószínűleg már itt elindult bennem valami a későbbi munkámmal kapcsolatban. Óvodába sem jártam. Azt szoktam mondani, hogy én visszafelé haladok: általános-, közép-, főiskola, és most járok óvodába. Pedig gyermekkoromban az óvoda tőszomszédságában laktunk.

 

És nem vágyott át? Látva a sok Önnel egykorú gyereket, akik kint játszanak.

Nem. Gyerekek voltak az utcában, akik szintén nem jártak óvodába. Velük csapatokba összeverődtünk, és kitaláltuk magunknak a játékokat. Volt hogy lementünk a kis kanálispartra, és lógattuk a pálcára kötött zsinórt a vízbe, mert mi halat akartunk fogni, és közben nagyon jókat beszélgettünk. Volt egy nagy tornácunk, oda leterítettük a plédet, és 5-6 gyerek mindig odajött hozzánk játszani, szóval már akkor is egy kicsit irányító szerepben voltam.

 

Mi volt a kedvenc játékuk?

Nem fogod elhinni, de nyilazni nagyon szerettem. Édesapám hajlított fűzfavesszőből készített nyilat nekünk, és azzal lőttünk célba. Ez volt a kedvenc. Persze babáztunk is néha, mert azt kell a lányoknak, de az valahogy annyira nekem nem jött be, élettelen volt nagyon. Inkább a feketemacskát tettem be a babakocsiba és tologattam.

 

Felnőtt fejjel visszagondolva, nem bánta meg, hogy kimaradt az óvodai időszak?

Nem, mert amit nem ismertem meg, nem hiányoltam, azt nem bánhatom meg. Nem tudom milyen lett volna. Ami volt nekem otthoni, gyerekkori tevékenység, az jó volt, és ez a lényeg!

 

Hova járt iskolába?

Kemecsére az Arany János Általános Iskolába, ahova nagyon jó emlékek kötnek, főleg ha a felső tagozatra gondolok. Volt egy igazi pedagógus osztályfőnököm, Kozma Sándor, aki elindított engem egy bizonyos úton. Megtanított tanulni. Felhívta a figyelmem arra, hogy tovább kell tanulni, mert értelme van. Megtanított a könyv szeretetére, az olvasásra, megszeretette a történelmet és a magyar irodalom szépségeit. Megtanított arra, hogy becsülettel és emberségesen kell élni!

 

Innen hová vezetett tovább az út?

A Zrínyi Ilona Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol magyar-történelem szakon tanultam tovább. Ez után az volt a tervem, hogy főiskolára megyek magyar-könyvtár szakra. Ez volt ’82-ben, ekkor édesapám már nyugdíjas volt. Mint mondtam édesanyám nem dolgozott, egy nyugdíjból pedig nem lehetett finanszírozni az egyetemet. Ekkor döntenem kellett. Nem tettem le a terveimről, és úgy határoztam, hogy dolgozni fogok, és majd levelezőn elvégzem a főiskolát. Volt egy ismerősöm, aki jelezte, hogy keresnek képesítés nélküli óvónőt, nekem az jó lehetne. Elmentem szétnézni, hogy mit is kell ott csinálni és a gyerekek közvetlensége azonnal megtetszett. Csupán annyi volt a feltétel, hogy sikertelen felvételi kell a főiskolán. Beadtam a jelentkezésemet Hajdúböszörménybe, és mit ad Isten, felvettek. Lobogtattam a papírt a szüleimnek, hogy felvettek. Ők összenéztek, és mondták, hogy jó, ki fogjuk bírni. Úgy voltam vele, hogy jó, itt vagyok, ezt megcsinálom, és majd utána megyek könyvtár szakra. Amikor az első félév után bekerültünk egy óvónői csoportba hospitálni, és megismertem a gyerekeket, akkor már nem akartam mást csinálni. Elérkezett az államvizsga ideje, ahol ugyanaz a tanárnő volt az elnök, akinek a felvételinél elmondtam, hogy én tulajdonképpen nem is akarok óvónő lenni. Természetesen a tanárnő feltette a kérdést: „Mondja, Anna! Akar-é már óvónő lenni?” Én pedig válaszoltam, hogy természetesen IGEN!

 

Hol kezdődött az óvónői munka?

A nyíregyházi Vécsey közi óvodában, majd a Sóstóhegyi óvodában. Fiatal, kezdő óvónőként is komoly feladatokat vállaltam. Megtanultam, hogy határozottnak, talpraesettnek kell lenni. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyermek és a szülő egyaránt elégedett legyen. Aztán férjhez mentem, született két gyermekünk, akik ma már önálló életet élnek. GYED után a Margaréta Óvodába jöttem, ez volt ’93-ban. Így lettem óvónő. Azt mindig tudtam, hogy valamit szeretnék csinálni, ami sokoldalú, ami igényli az embert és a kreativitást, de nem tudtam megfogalmazni, hogy ez az óvónői munka. Itt mindig pezseg az élet!

 

Azt elhiszem. Mennyire nehéz ilyen korú gyerekekkel bánni?

3-7 éves korú gyerekek járnak ide, akikkel nem nehéz bánni. Bánni kell velük. Meg kell őket ismerni, el kell fogadtatni magunkat velük, és tudni kell, hogy ki milyen kis egyéniség. Ha mindezt tudjuk, akkor már nem nehéz a feladatot megoldani.

 

Mi jelenti a legnagyobb kihívást egy óvónő számára?

Egy óvónőnek a legnagyobb kihívás? Hmm…. Mondhatnám, hogy az egész pálya, úgy ahogy van. Ha valamit ki kell emelni, akkor az emberekkel való bánásmód. Ahány ember, annyiféleképpen kellene velük bánni. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy az emberek megváltoztak, még több türelmet és odafigyelést igényelnek.

 

Gyerekekkel nehezebb bánni vagy a szüleikkel?

A szülőkkel. Egyértelműen.

 

A gyerekeken mennyire látszik, hogy esetleg probléma van otthon?

Mint a tükör, úgy mutatják. A rezdülésük, az arcuk, a tekintetük, a mozdulataik. Mindenen látszik, ha gond van. Ilyenkor megölelem és megkérdezem, hogy beszéljünk-e róla. A gyerekek egyszer csak vesznek egy nagy levegőt, és elkezdik mondani, hogy képzeld ez és ez történt…

 

Ilyenkor mennyire tud Ön segíteni nekik?

Ha másban nem, egy ölelésben megnyugtatom és éreztetem, hogy rám számíthat. Már az is elég, hogy ott vagyok mellettük. Még keresek egy megnyugtató mondatot, és máris jobban vannak.

 

Mi volt a legnagyobb sikere, amit elért?

Az a legnagyobb sikerem, hogy itt vagyok. 31 év pályán töltött idő után még mindig úgy érzem, hogy van mit tennem, és tennem kell. Nem érzem a kiégés jeleit, mindig van célom és feladatom. Természetesen én is fáradok, mert sok a teendő, és egyre több jön. A pedagógus életpályamodell bevezetésével is újak jöttek például a portfolió készítése, felkészülés a Minősítésre. Ezeket mindig megoldottuk, és ezután is megoldunk mindent.

 

Mik a további elképzelések? Van-e még hova fejlődni?

Az mindig van és kell, hogy legyen. Az évek során nagyon sok képzésen és konferencián vettem részt, ezeken nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Mindig igyekeztem és igyekszem a lehető legtöbb területen naprakész lenni, és ezeket megfelelően közvetíteni mind a gyerekek, mind a szülők felé. Szeptember elsejétől vagyok tagintézmény vezető az óvodánkban. Célom, hogy egy jó pedagógia munkát végző, magas színvonalon működő intézményt irányíthassak. Mindezt egy összetartó és nyugodt, harmonikus közegben dolgozó közösséggel tehessem meg.

 

Beszéltünk a sikerről. Mindig meg szoktam kérdezni, hogy mi volt a legnagyobb kudarc?

Nem megfogható, de elmondom. Mindig azért tettem, hogy érthető és tettre kész dolgok vegyenek körül, de amikor az emberi butasággal, érthetetlenséggel és tehetetlenséggel találkozom, akkor azt kudarcnak élem meg. Miért nem tudok én valakin annyit változtatni, hogy tudjon és merjen lépni!? Önzetlenül próbálom segíteni a kollegáimat is, szélesebb körben az embereket is, hogy minél többet ki tudjunk hozni magunkból, és a képességeinket megfelelően használjuk fel. Ha valaki merő lustaságból vagy tutyimutyiságból ezt nem tudja megtenni, akkor az nekem rosszul esik. Az kudarc.

 

Érdekes életszemlélet. Azt megkérdezhetem, hogy mi a csillagjegye?

Vízöntő vagyok. Miért?

 

Találtam pár közös meglátást, én bak vagyok. A vízöntő szomszédja, tehát ezért a hasonlóság. Na mindegy, ez csak egy kis kitekintés lett volna. Visszatérve az óvónői munkára: Volt dolga nagyon problémás gyerekkel?

Igen. Az előző két évben volt olyan gyerekem, aki nagyon problémás volt, de hál’ Istennek megtaláltam hozzá a kulcsot, és tudtunk neki segíteni. Ha azt mondom, hogy annyira problémás, hogy el kell innen tanácsolni, akkor az kudarc lett volna. De én kihívásnak tekintettem a helyzetet. A kulcs az volt, hogy elfogadtuk őt. Éreztettük vele, hogy szeretjük, megtaláltuk azt a területet, ahol ő ki tudja domborítani magát, ez pedig az ábrázolás volt. Sokat rajzolt, sikerélményei voltak, kiállítást is rendeztem a munkáiból. A másik a báb. Én magam is bábozom a felnőtt óvónői bábcsoportban, és az óvodai csoportomban terápiaként is tudom alkalmazni. A bábnak megnyílt a gyerek és elmondta a problémáit. A gyereket megismerve rájöttem a probléma okára, jártunk családlátogatáson és többször elbeszélgettünk az anyukával, hogy tud segíteni. Rájöttünk arra is, hogy sok esetben attól ideges a gyerek, hogy nem eszik reggel otthon.

 

Bocsánat hogy közbeszólok. Ez a felnőtteknél is igaz? Hogy sokkal stresszesebb, ha nem reggelizik?

Igen. Sajnos igen. És erre rájöttünk, reggelizett, és már nyugodtabb volt ez a gyerek. És hogy mitől volt problémás? Felkapta a széket és dobta a többiek felé. Én álltam a csoport egyik végében az összes gyerekkel, ő egyedül a másik sarokban. Mondtam a gyerekeknek, hogy a babakonyhában is lehet játszani. Ők pedig azt mondták, hogy nem, mert ott van ő és félnek tőle. Ilyen volt a helyzet, és ezt sikerült úgy megoldani, hogy mire ment iskolába, már nagyon jól volt, persze még a tanító néniknek is van mit tenni az érdekében.

 

Akkor nevezhetjük ezt is sikernek?

Igen, ő kimondottan egy siker volt. És el kell hogy mondjam, mai napig visszaszalad. Jön az iskolából, megáll az ajtóban egy ölelésre. Csókolom, puszi, és megy haza.

 

Nagyon libabőrös lettem. Ez alapján egy óvónő tulajdonképpen egy gyermekpszichológus is?

Igen. Ezért mondtam, hogy ez nagyon sokoldalú munka. Egy kívülálló mit lát? Óvoda, felügyelik a gyereket és kész. Egy kívülálló nem tudhatja, hogy itt nap mint nap milyen csodák történnek.

 

Beszéltünk arról, hogy gyermekkorában volt kutya és macska a háznál. Ezek szerint mai napig szereti a kutyákat? Van is esetleg?

Igen, nagyon szeretem őket, és nem, nincs. Egyszer álmodtam egy kutyával. Egy gyönyörű szép fehér kutya ült a telkünkön a tujafa tövében, és azt mondta nekem, hogy „vau!”. És egyszer nekem ilyen lesz! Mi bérházban lakunk, de van telkünk Oroson. Én úgy gondolom, hogy kutyát úgy kell nevelni, mint egy gyereket, hogy ott vagyunk és foglalkozunk vele. Ezért amíg nem érzem a megfelelő feltételeket, addig nincs, esetleg ha nyugdíjas leszek, és lesz rá időm, akkor mindenképp lesz egy nagy fehér kutyám.

 

Mit gondol, egy kutya mennyit segíthet a gyermeknevelésben?

Sokat. Megtanít alkalmazkodni, tolerálni, gondoskodni. Érzelmileg jobban fejlődik a gyerek, sőt én úgy gondolom sérült és problémás gyerekeknél terápiaként is nagyon jól alkalmazható egy kutya.

 

Önnél kimaradt a bölcsőde is és az óvoda is. Most óvónőként lát különbséget azok között a gyerekek között, akik bölcsiből és akik otthonról érkeznek?

A gyerekek ugyanolyan szerethetőek, a különbség talán annyi, hogy a bölcsődéseknek a szocializációja hamarabb beindul. Közösségben vannak, és megtanulnak bizonyos szokásokat és szabályokat. Ők rugalmasabbak, hamarabb beilleszkednek. Akik édesanyától jönnek, nekik nehezebb a leválás. Persze fel lehet készíteni őket akár azzal is, hogy néha bejönnek megnézni, hogy hova is fog majd járni a kicsi. A gyereknek talán a legfontosabb hogy megfelelő mennyiségű és minőségű időt töltsön a családjával. Hidd el, semmilyen közösség nem nyújthat többet, mint a szerető család.

 

Szabadidejében mivel foglalkozik? Mennyi szabadidő jut egyáltalán egy óvónőnek?

Kevés, de mindenképpen szakítani kell rá időt. A férjemmel ha időnk engedi, sokat vagyunk a telken, a mi kis „kacajos” helyünkön. Nem nagy, de van benne minden, virágok, fű, fa. Nagyon jó kis hely, hogy az ember feltöltődjön. Néha nem is azért megyünk ki, mert dolgozni kell, csak kiülünk a teraszra, és megszámolom, hogy 23 féle zöld színt látok. Mivel nem ott lakunk, saját állat ott nincs, viszont a környék macskái néha be-betévednek. Nekik szoktunk vinni meleg ételt.

 

Nagyon szereti az állatokat. Esetleg a menhelyre is ki szokott járni?

Nem voltam még, de nagyon sok olyan ismerősöm van, akik járnak ki. Mi a kis menekülteknek, a kóbor cicáknak szoktunk segíteni. Szerintem ez a kis lépés is lépés.

 

Ha jól emlékszem – bár elég régen volt – oviban van délutáni alvás.

Igen, napirend szerint délután 13 és 15 óra között van pihenés, amit biztosítunk a gyerekeknek. A nagyobbak persze már nem nagyon akarnak aludni.

 

Majd 20 év múlva rájönnek, hogy milyen jó is az. Ön nem szokta ilyenkor irigyelni a gyerekeket, hogy milyen jó nekik, hogy aludhatnak?

Elmondom Neked őszintén, hogy ott ülök közöttük, hallgatom a kis szuszogásukat, végigmegyek, betakargatom őket, egy-egy csüngő kart felrakok az ágyra és utána az a kedves halk pihegés bizony elálmosítja az embert.

 

Ilyenkor Ön mit csinál?

Nem alszik mindenki. Van, aki nyöszörög, őt kicsit simogatni, ringatni kell. Valaki úgy mocorog, hogy pisilnie kell, őt kiviszem, mire visszajövünk már valaki más mocorog vagy nyöszörög. Ne hidd, hogy itt két órára megáll az élet… Ilyenkor tudjuk esetleg a dokumentációs munkákat megcsinálni például, vagy előkészülünk a másnapi tevékenységre, kivágunk 300 kisautót és 400 virágot.

 

Van olyan mese, amit már kívül tud, annyiszor felolvasta?

Most azért mosolyogtam, mert igen, mesét olvasni kell, de én, mint óvónő azt vallom, hogy a mesét mondani kell és nem olvasni. Sokszor saját mesét kreálok. Ha mondom, akkor megvan a szemkontaktus, jobb az arcjáték, élvezetesebb és élményszerűbb a gyerekeknek is.

 

Saját mesét? Ön találja ki?

Igen. Ritka az, amikor könyvből olvasok, inkább sajátot mondok. Érzik is a gyerekek a különbséget, hiszen amit én találok ki, abban ők is benne vannak, vagy olyan cselekmények, amik velük történtek meg. És ezt ők felismerik. A gyerekeket is próbálom ösztönözni ilyen fajta kreativitásra, főleg nagycsoportban.

 

Önnek mi volt a kedvenc meséje?

Édesapám mesélte „A róka és a nyúl” meséjét, azt mindig nagyon szerettem. Az ölébe telepedtem, és ő mondta. Mindig úgy, hogy beleszőtte a környezetemet. A róka futott és futott árkon át, völgyön át, hegyen át, itt a kis kanálison át, be az óvodakertbe, onnan át a templomon körbe, és ki az erdőbe. Ilyenkor tiszta libabőrös voltam, mert a róka itt futott a kerítésünk mellett. Ugyanezt az élményt próbálom átadni a gyerekeknek.

 

Kedvenc vers esetleg?

Gyerekkorban inkább verses meséket olvastam. A lúdanyó meséi, és Illyés Gyulának a 77 magyar népmese című kötete voltak a kedvenceim. Most is használom ezeket. Felnőttként pedig Ady Endre és Márai Sándor verseit olvasgatom szívesen.

 

Mi alapján kapnak jelet a gyerekek?

Akik bölcsiből jöttek, és ott már volt jelük, sokszor megtartják ugyanazt. Ha pedig nem, akkor választanak újat vagy sajátot. Vannak fiús jelek, mint a létra, hajó, labda, dominó. A lányok pedig mik szeretnének lenni? Pillangó, katicabogár, napocska, szamóca, halacska. A gyerekek ezt egy idő után megjegyzik, és ez az első amit megtanulnak lerajzolni is. Ha mondjuk két fiú akar labdát választani, akkor már tanuljuk a „kompromisszum” fogalmát. Ilyenkor az egyiküknek felajánlom a dominót, ami ugyanolyan pöttyös, csak kicsit szögletesebb.

 

Mit üzenne a fiatalok, miért ezt a pályát válasszák?

Mert sokrétű tevékenység és a gyerekekkel való foglalkozás feltölti az embert. Már itt elkezdődik az apróságok életre nevelése. Aki nem érez elhivatást ahhoz, hogy ő ezt szeretné csinálni, és képes is rá, akkor tényleg úgy tud a legjobbat tenni, ha nem jön ide. Aki viszont idejön, annak nagyon össze kell szednie magát. Napról napra kell megküzdeni azokkal a feladatokkal, amikkel szembetalálja magát. Ezt pedig csak elhivatottan és lelkesen lehet. Mindig mérges voltam az öregekre, amikor azt mondták, hogy „bezzeg a mi időnkben”. És most ott tartunk, hogy én is „bezzegelek”. Látom néhány fiatal kolléganőn, hogy megcsinálják amit kell, és kész. Hiányzik a plusz: a lelkesedés.

 

Ha tehetné, új pályát választana? Vagy mindent ugyanígy csinálna végig?

Én úgy érzem, hogy jó helyen vagyok!

Amikor elkezdett mesélni, a csalódottság, a hidegvér, és a realizmus látszott a szemében. Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, és egyre több állatos történet került terítékre, úgy ezt a tekintetet felváltotta valami. A remény. A kutyák imádata és szeretete. Megtanulta kezelni a sérült állatok látványát, több mélyponton túl megtanult harcolni a társadalommal, mert csak egy cél lebeg a szeme előtt: a védtelen, meggyötört kutyáknak újra reményt adni, és mindent megtenni, hogy egészségben, boldogságban élhessenek. Sok történet kering körülötte, a munkája körül, és a PCAS mentalitásáról, de talán mielőtt a rosszindulatú pletykáknak hinnénk, érdemes lenne belelátni a munkájukba, és megismerni Őt. Márciusban Vidra Bettyt mutatom be.

 

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba először kutyákkal?

Nagyon korán, már gyerekkoromban szerettem volna kutyát. Persze kicsiként nem tudtam mit csinálni, ezért a szüleim megvárták, míg eljutok arra a szintre, hogy tudatom legyen és egy életet a kezembe adhatnak, amikor már el tudok látni egy kutyát, tudok róla gondoskodni, és felelősséget tudok érte vállalni.

 

Hol tanultál, mi a szakmád?

Érettségiztem, fogtechnikus a szakmám és reflexológusként is végeztem, természetgyógyász is vagyok. Ennek is nagyon sok területét ismerem és tanulmányoztam. A tanultakat sokkal inkább már a kutyákon alkalmazom, mint az embereken. Ezekkel a módszerekkel hatékonyabban tudunk menteni egy-egy kutyát.

 

Hány saját kutyád volt? Olyan kutya, ami tényleg a tiéd.

Egy pillanat, ezt meg kell számolnom. Az első kutyám 14 évig volt velem, a kezeim között halt meg daganatos volt. Sajnos nem volt ivartalanítva, ha lett volna valószínűleg tovább élt volna. Utána volt egyszerre 6 kutyám, mind utcáról befogadottak voltak és betegségekben haltak meg. Most is van persze kutyám, csak erre most azért nehéz válaszolni, mert kettő fixen az enyém, viszont az ideiglenesen nálam lévők közül is van olyan, akit biztos, hogy meg fogok tartani. Aki már öreg vagy nagyon beteg, azt magamnál fogom hagyni. Szóval mondjuk azt, hogy most akkor van 4 kutyám.

 

A családod és a barátaid hogyan viselik, hogy gyakorlatilag minden idődet a kutyákra szánod? Mennyire segítik a munkádat?

Leginkább empátiával segítik a munkámat. Az évek alatt hozzáedződtek, és megértették, hogy ez vagyok én, ez bennem van, és így kell, hogy elfogadjanak. Tudják hogy nekem ez mennyire fontos és így nekik is fontos lett. Én igyekszem nekik is megfelelni, és amikor csak tudok jelen lenni az ő életükben is, viszont amikor vészhelyzet van, akkor megyek.

 

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a PCAS-sel?

Úgy, hogy én alapítottam 2000 novemberében a szervezetet. Eleinte azzal foglalkoztam, hogy megpróbáltam összehozni a feleslegessé vált állatokat, azokkal, akik kutyát szerettek volna, hogy ne kerüljenek ki az utcára a „megunt” kutyák. Ez kezdetben még nagyon gyerekcipőben járt, hiszen nem láttam át teljesen a folyamatot, nem tudtam, hogy valóban jó helyre kerül-e, vagy hogy mi lett a kutya későbbi sorsa. Telefonon keresztül, hang alapján próbáltam megítélni, hogy a jelentkező érdemes-e arra, hogy az adott kutyát magához vehesse.

 

Ebből a gyerekcipőből sikerült kilépni, és most már egészen nagyban csináljátok a munkátokat.

Ez így alakult, ugyanis amibe belevágtunk, ez, hogy gyepmesteri telepekről mentünk kutyákat, ez egy örök munka,  nem lehet abbahagyni. Amikor az ember látja, hogy mennyire bajban vannak ezek az állatok, és mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, és csak a halál vár rájuk, akkor egyre többnek próbál meg segíteni. Nyilván mi sem vagyunk istenek, nem vagyunk tökéletesek. Mi is szoktunk hibázni, nem tudunk mindenkit megmenteni, de azért mindig megpróbáljuk.

 

Csak ha nagyjából listázni szeretnénk, mik a feladataid az egyesületnél?

Minden. Talán ez a legátfogóbb válasz erre a kérdésre: minden. Maximum besegítenek, vagy egy-két dolgot átvesznek tőlem. Gabi, az alelnökünk már az utaztatással kapcsolatos dolgokat egy az egyben átvette, és még sok másban is segít. Ha nincs más helyettem, akkor nekem kell intézkednem, és alapvetően mindenért felelős vagyok. Mindenhol ott kellene lennem, mindenre figyelnem kellene. Nem tudok kiemelni egy feladatot.

 

Sok éve csinálod azt, amit csinálsz és nagyon sok mindent láttál és átéltél. A négy „leg” sztorira lennék kíváncsi. Kezdjük azzal, hogy melyik volt a legbrutálisabb eset, amihez ki kellett menned?

Több ilyen esetet is elmesélek ha gondolod, mert volt bőven. Inkább magát a „műfajt” emelném ki. Amikor állatkínzásról van szó, az a legdurvább, ahogy elbánik a „gazda” a kutyával. Amiért kiemelném a következő esetet az az, hogy nekem szembe kellett állnom az elkövetővel. Annyi történt, hogy egy alkoholista ember hazament elkezdett otthon őrjöngeni és baltát vágott a kutya fejébe fényes nappal. Az utcából hívtak fel minket, mire kiértünk a kutya vérében feküdt. Annyi volt a kutyának a szerencséje, hogy az ember annyira be volt rúgva, hogy az ütés elcsúszott, tehát a kutyának a koponyáját nem tudta kettéhasítani. A kutya ott feküdt, vérzett és sírt. Sírt gyakorlatilag mindenki. Megfogtuk a kutyát, betettük a kocsiba, és akkora szerencsétlenség ért, hogy pont akkor állított be az ember. Odajött hozzám és elkezdett nekem magyarázni, hogy mit képzelünk magukról, miért visszük el ezt a kutyát. Nyílván emberek vagyunk, érzelmeink vannak, ha nincs sok szemtanú, nincs ekkora önuralmam, és nincs mellettem Gabi, akkor biztos, hogy olyat teszek, amit nem kellett volna. Nehéz volt magam türtőztetni. Láttam a kutyát, és elképzeltem, hogy mi történt, majd az elkövető odajött, neki állt feljebb, és elkezdett még fenyegetőzni is. Ilyenkor ember legyen a talpán, aki uralkodni tud magán. Én is csak azért tudtam, mert szervezetként nem engedhetem meg magamnak azt a fajta viselkedést, ami olyan jogi következményeket von maga után, hogy bármilyen büntetés járjon érte, vagy a szervezetet felfüggesszék, mert ezzel én rengeteg állat túlélési esélyét veszem el. Ilyenkor szoktam én elhallgatni, beülni a kocsiba és várni hogy befejeződjön a történet. Ez történt ennél az esetnél is. Gabi látta rajtam, hogy eldurrant az agyam, odébb lökött, beültetett a kocsiba, és átvette úgymond az irányítást. A kutya megmenekült, túlélte, gazdásodott és igazi családtaggá vált.

 

Mondtad, hogy több ilyen esetet is kiemelnél. Mi volt még?

Volt egy kutyánk, a nyíregyházi gyepmesteri telepről került be és két hétig csak feküdt. Nem lehetett megállapítani, hogy mi a baja, nem tudtuk, hogy idegrendszeri probléma, vagy valami más. Se kezelésre nem reagált, se a gyógyszerekre. Tehetetlenül feküdt, mintha egy másik bolygón lett volna. A szemében sem volt élet. Bejöttem, és mondták, hogy eutanázia javasolt, nincs értelme tovább húzni, a kutya gyakorlatilag csak vegetál. Ezek a nagyon nehéz helyzetek, mert nekünk kell eldönteni, hogy hol van az a határ, amikor még küszködünk, és mikor kell elengedni. Van egy belső hang az úgynevezett hatodik érzék, amire én megtanultam, hogy nagyon hallgatni kell. Elképzelem azt, hogy véresen magatehetetlenül fekszek az ágyon, nem tudok beszélni, nem tudok kommunikálni sehogy, de élni szeretnék, és ezt valahogy tudatni kell a körülöttem lévőkkel. Ilyenkor azon gondolkozom, hogy én mit tennék. Be szoktam menni az eutanáziára javasolt kutyákhoz, és beszélgetek velük. Ilyenkor jön elő a hatodik érzék, ami azt mondja, hogy engedd el, vagy harcolj. Az „enged el” akkor van, amikor nagyon idős kori, daganatos, vagy visszafordíthatatlan problémáról van szó, amikor csak a kezelést hosszabbítjuk meg, de az élet minősége nem javul. Az olyan meghatározhatatlan betegségeknél, amikor a kutya láthatóan nem szenved, csak egyszerűen nem tud magáról, én mindig arra szavazok, hogy próbáljuk meg. Így Dórika is megkapta az esélyt. Neki mindent újra meg kellett tanítani. Se enni nem tudott, sem inni, sem járni. Mindenféle természetgyógyászati módszert és energiaátvitelt bevetettem, és egyszer csak elkezdett a szemébe visszatérni az élet. Nem tudom mitől, és hogyan, de egyszerre megváltozott a tekintete, elkezdett magától mozogni, igaz lassított felvétellel, de elkezdte. Ez egy nagyon sok hétig tartó folyamat volt, most boldog gazdás kutya Németországban. Hozzátenném, hogy nagyon sok negatívat is kapunk laikusoktól egy-egy döntés miatt. Olyan emberektől, akik nem látják döntéseink érzelmi hátterét, akik nem látták, hogy a kutya min ment keresztül, vagy hogy a helyszínen mi mit látunk. Ezek az emberek könnyűszerrel megbélyegeznek állatkínzó címszóval is. Pedig amikor el kell menni, akkor el fog menni az a kutya, és ez többször bebizonyosodott nálunk is. Volt olyan, akit megmentettünk „A” problémából, és egy hét múlva meghalt „B” problémában. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a sors létezik, és így működik. Sokszor a nagyon beteg, csúnya kutyákra várva látom a szapuló tekinteteket. Látom az emberek szemében a véleményeket. Ilyenkor minden nap megvívod a saját harcodat. Nem kételkedsz magadban, de mégis van benned valami, hogy egyedül maradtál.

 

Melyik volt a legmeghatóbb történet? Amin nagyon sírtál.

Gyakran szoktunk sírni, leginkább fájdalmunkban. Nekem olyankor is el szokott szorulni a torkom, amikor eljövünk a gyepmesteri telepről, mert tudom, hogy nekik már van jövő. Nyilván az is megható, amikor egy állatért eljön a gazdája, és látom magam előtt azt az örömöt, mert előttem van hozzá az a kép is, ahonnan kimentettük. Több a rálátásom, nagyobb az ív, amit látok. Megható, amikor látom, hogy egy kutya révbe ért vagy amikor elindul az autó a kutyáinkkal. Az általunk mentett kutyákhoz valamilyen szinten kötődünk, és ilyenkor arra gondolok, hogy ők már családban mennek.

 

Melyik volt a legtanulságosabb?

Úton voltam Vásárosnaményba, és nagyon siettem. Ahogy mentem, az út szélén láttam egy vizslát, és végigfutott az agyamon, hogy vagy megállok és megmentem őt, vagy szaladok ahhoz a kutyához, akihez eredetileg kihívtak. Úgy döntöttem, hogy gyorsan kiérek, és visszafele felveszem őt is. Hazafelé annál a szakasznál nagyon lassan jöttem, a szemem fürkészte a tájat, és kerestem a vizslát, de sehol sem láttam. Másnap kaptam egy telefont, hogy menjek erre a területre, mert van ott egy vizsla. Kimentem és mire kiértem, már csak egyet tehettem, a kutya halott testét vittem ölben… Gondolhatod mi játszódott le bennem. Az a kutya, akit előző nap nem volt időm megfogni, elpusztult és rám várt a feladat, hogy a holttestét elvigyem a két kezemmel. Borzasztó érzés volt.

 

Melyik volt a legvidámabb történet? Volt ilyen?

Az a baj, hogy a többi történet túlsúlyban van, és nem igazán lehet emlékezni ezekre. Pedig biztos, hogy van, mert nagyon sokat szoktunk nevetni, főleg az állatok bohóckodásán. Most nagyon nehezet kérdeztél… Az a baj, hogy minden jót megelőz egy rakás rossz és mindig a vége a jó, ha jó… Előtte ott van az a rengeteg szenvedés, keserűség, fájdalom és küzdelem és ez elveszi a vidámság ízét. Tisztán vidám történet nálunk nincs. Viszont én például nagyon örültem, amikor Dórika elkezdett élni, ment minden fajtársához és elkezdte harapdálni a fülüket. Nagyon viccesen nézett ki.

 

Mennyire gondolkodsz kutya aggyal? Mennyire bízol meg az emberekben például?

Egyáltalán nem bízom az emberekben. Kutya aggyal mindenkit elutasítok, aztán mikor emberi aggyal kezdek gondolkodni, akkor mindenkinek megpróbálok esélyt adni. Az esetek 80 százalékában ott rontottam el, hogy megpróbálok nem túl kutya aggyal gondolkodni, pedig nagyon azzal szoktam, főleg akkor, hogyha kutyák közt vagyok. Nagyon átérzem azt, amit ők gondolnak, vagy amit ők éreznek.

 

Neked személy szerint mi volt a legnagyobb sikered?

Amikor a nyíregyházi gyepmesteri telepre úgy jutottunk be, hogy onnantól kezdve folyamatosan tudtunk kihozni onnan kutyákat. Amikor leküzdöttem azt a korlátomat, azt a félelmemet, hogy nem fog működni.

 

Mi volt a legnagyobb kudarcod?

Amikor Nyírbátorban altattak el kutyákat annak ellenére, hogy folyamatosan hoztuk őket onnan, és jogtalan volt az altatás. Bár ez igazából nem is a mi kudarcunk volt. A társadalom, amelyben élek, egy nagyon nagy kudarc. Egyrészt azért, mert én is a tagja vagyok, másrészt én kudarcként élem meg, hogy nap mint nap olyan emberek között kell élnem, akik tele vannak közönnyel. Nagyon kicsi az a réteg, aki felelősen úgy tud jelen lenni a társadalomban, hogy érez és nemcsak a saját önző érdekeit nézi.

Érzelmileg mennyire erős a kapcsolat közted és a mentett kutyák között?

Eleinte közel engedtem őket magamhoz, viszont minél közelebb kerül hozzám egy kutya, annál nehezebb utána elengedni. Nagyon nehéz az elszakadás, ezért én évek óta alkalmazok egy, úgymond távoltartási technikát. Ha tudom azt, hogy a kutya gazdásodni fog, akkor a kutya érdekében úgymond feláldozom azt, hogy közel engedjem magamhoz. Megtartom a két lépést. Ugyanúgy megsimogatom őket, de nem engedem azt, hogy nagyon ragaszkodjon hozzám. Vannak határok, hogy a kutyának ne legyen olyan fájdalmas az elszakadás.

 

Szerinted Nyíregyháza kutyatartói mennyire bánnak jól az állataikkal?

Erre azért nem tudok neked válaszolni, mert sajnos én mindig csak a rosszat látom. Nem azért, mert én vagyok negatív, hanem mert ez a munkám. Elkobzás, állatkínzás, buta állattartókkal való kommunikáció… Ezekben semmi pozitív nincs.

 

Bántalmazás szempontjából Nyíregyháza országos viszonylatban hol áll?

Szerintem közép mezőnyben vagyunk, viszont nagyon sok olyan eset van, ami nem kerül napvilágra pont azért, amit mondtam: a közöny, az egoizmus, és a félelem. Én azt látom, hogy az emberek azért nem állnak ki egy élet mellett, mert féltik az egzisztenciájukat, az állásukat a családjukat.

 

Egyébként neked mi a hobbid? Tehát amikor nem 0-24-ben állatokat mentesz, mit szoktál csinálni?

Akkor a már megmentett állatokkal szoktam foglalkozni, szocializálom őket, játszom velük. Régen táncoltam, de mivel már minden időmet a kutyák teszik ki, ők lettek a hobbim is. Az a hobbim, hogy olyan reménytelen helyzetben lévő állatoknak adjam vissza a jövőjét, akikről már mindenki lemondott. Nincs időm semmire. Moziban is 5 éve nem voltam.

 

A kutyák jövőjét pontosan látod. Mit látsz a saját jövőddel kapcsolatban?

Az elsődleges cél, hogy ezt az elavult, gyilkos rendszert megváltoztassuk, és bebizonyítsuk azt, hogy Magyarországon van létező- és működőképes állatvédelem. Ezért küzdünk, és addig próbálunk új módszereket kidolgozni, amíg minden vezető és társadalomtag nem látja, hogy ez működhet másképpen is, sőt… Már másképpen kellene működnie, mert mi ez, ami itt folyik, 2015-ben, Európa közepén, ez barbarizmusnak számít.

 

Korábban beszélgettünk és mondtad, hogy vegetáriánus vagy. Ennek volt köze ahhoz, amit a PCAS kapcsán láttál?

Nincs köze hozzá, már jóval előtte elutasította a szervezetem a húst. Erről is sok mindenkinek, sokféle véleménye van. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek saját joga eldönteni azt, hogy mit eszik. Nekem a szervezetem is, és az agyam is jelezte, hogy nincs szükség húsra. Már gyerekkoromban is elutasítottam a húst, alig tudták velem megetetni. Azzal a címszóval sikerült, hogy növényi hús. Jelzem, ekkor még kicsi voltam, és agyatlan. Nem szoktam hangoztatni, hogy vegetáriánus vagyok, és nem ítélem el a húsevőket sem. Én jól érzem magam így, ahogy vagyok.

 

Azt gondoltam, a látottak is hatással voltak rád, mert azért valljuk be – én a fotókat szoktam látni – borzasztó dolgokhoz mentek ki. Hogy bírod ezeket gyomorral?

Eleinte nehéz volt, de meg kell fordítani az emberek gondolkodását. Egyszerűen ez egy kihívás. Onnantól kezdve, hogy mi valahonnan kiemelünk egy állatot, nem azonosulhatunk az ő szenvedésével. Első és legfontosabb a jövőkép, az élet védelme, és ezt csak tiszta fejjel, nyugodtan, a célt látva lehet megtenni. Ha azonosulunk a kutya szenvedésével, miközben épp a halálból próbáljuk megmenteni, akkor olyan energiáit veszem el, ami nagyban csökkenti az esélyét arra, hogy majd tovább élhessen. Én akkor viselkedek jól, ha az én hitem erős, és ezeket az energiákat sugárzom felé. „Menni fog!” Ezzel tudok segíteni. Bármennyire csúnya, bármennyire véres, bármennyi szenvedést látok rajta, tiszta fejjel nekem azt kell látni, hogy mi lesz majd ennek a végkimenetele. Egyszerűen, ha ránézek, nem azt kell látnom, hogy milyen csúnya most, hanem hogy milyen boldogan fog szaladgálni a mezőn, vagy épp aludni a kanapén a boldog családban.

 

Most az adó 1%-ának felajánlásának időszakában vagyunk, és ezekre ti is jogosultak vagytok. Mire szoktátok ezt költeni?

Szinte csak az állatorvosi költségek fedezésére, mert nagyon sok sérült, balesetes kutyát mentünk. Az adományok nagy része erre megy rá. Persze vannak olyan hírek is, hogy ezeket az összegeket mi zsebre tesszük. Igen, valószínűleg vagy 10 éve azért nem voltam nyaralni sem. Se télen, se nyáron, nincs szabadnap. Ma például még enni sem volt időm. Pedig milyen sok adományt kapunk, amiből évente kétszer 1 hónapra a Bahamákra megyek…

 

Vannak olyan emberek, akik állatbarátok ugyan, de anyagilag nem tehetik meg azt, hogy nagyobb összegekkel támogassanak benneteket, és arra sincs lehetőségük, hogy ideiglenesen befogadjanak egy állatot. Miben tudnak nektek mégis segíteni?

Ezek az emberek nagyon sok olyan dolgot tudnak hozzátenni az állatvédők munkájához, ami nekünk nagy segítség, mert vagy nincs rá időnk, vagy már nincs rá kapacitásunk. Mondok egy egyszerű példát: fénymásolás. Rengeteg időt vesz el az, hogy állunk a fénymásoló mellett, vagy hogy járunk egyik irodából a másikba. Ezt a sok-sok időt állatok mentésére is fordíthatnánk. Ezeket a fénymásolatokat aztán a lakókörnyezetben is szét lehet hordani, hogy a társadalom minél több tagjához eljussanak az információk. Ezt a szóróanyag-kihordást is átvállalhatják ezek az állatbarátok. Vagy adománygyűjtést szervezhetnek, adománygyűjtő pontokat hozhatnak létre. Vannak háttér munkák, reklámozási feladatok is. Ezek azok a feladatkörök, amikre nekünk a legkevesebb kapacitásunk van, mégis nagymértékben hozzájárul a munkánk sikerességéhez. Ugyanolyan értékű egy fénymásolás, mint egy kutya ideiglenes befogadása. Semmivel sem több vagy kevesebb. Legújabb programunkhoz például az összes önkormányzat elérhetőségére szükségünk van. Most képzeld el, hogy én ezt egyedül mikorra keressem ki. Fotózhatnak, sztorikat írhatnak, és küldhetnek nekünk felvilágosító anyagokat, amiket saját kútfőből írnak, amiket majd fel tudunk használni lakossági felvilágosításra. Millió és egy dolgot tehetnek meg, amiről amúgy nem is gondolnák, hogy mekkora segítség nekünk.